Zarándoklét
Aki egy szentévben Rómába látogat, kiemelt idejű és helyű zarándoklaton vesz részt. Ez már évszázadokkal ezelőtt is így volt. A zarándoklat mindig is hangsúlyos gyakorlat és egyúttal allegória volt az egyházban: földi életünk is egyfajta zarándoklat az öröklét felé, és ennek kicsiben való megvalósulása, egy konkrét zarándoklat hozzá tartozott a vallásossághoz, a katolikusoknál ugyanúgy, mint más vallásokba.
Három nagy zarándokcél volt a középkori Európában:
- a Szentföld: leginkább Jeruzsálem,
- Santiago de Compostela, ahol Szent Jakab sírja volt, illetve
- Szent Péter és Pál apostolok sírja Rómában.
További kisebb zarándokhelyek voltak még az olasz csizma sarkán lévő Gargano félszigeten, Monte Sant’Angeloban a Szent Mihály-bazilika (az egyetlen a világon, amelyet nem emberkéz szentelt föl); Bari, ahol Szent Miklós ereklyéi vannak a mai napig, illetve szintén Szent Mihályhoz kapcsolódó Mont-Saint-Michel Franciaországban. [Ezekre a helyekre a Pannon Pilgrimmel is eljuthatsz.] A szentévekben Róma még kiemeltebb központ lett, mert míg a többi években eloszlott a zarándokok tömege Európában, a szentévekben elsősorban Rómára koncentrálódott.
A középkorban zarándoknak lenni komoly elhatározást, és nagy anyagi hátteret vagy óriási bátorságot (s persze rengeteg időt) követelt. A várható „haszon” jórészt a léleknek az Istenhez és egyúttal az üdvösséghez való közelebb jutása volt. Mindennek ellenére, sőt, talán éppen azért, mert a hétköznapi élet kiszámíthatatlanabb, nehezebb és veszélyesebb volt, és mert Európát átszőtte a felvilágosodás előtti vallásosság, nem volt kérdés, hogy aki kicsit is komolyan veszi hitét, az zarándoklatra indul.
A középkori zarándokok részben Isten kegyelmére, részben pedig mások jóindulatára voltak bízva. A zarándokokat befogadó szálláshelyek maguk is részesültek a zarándokokra áramló áldásból, többek között ezért érte meg nekik befogadni a zarándokokat. Ami az utazás módját illeti: a középkori zarándok többnyire gyalogszerrel közlekedett, mert nemigen akadt más – legfeljebb szamár, esetleg hajó, Jeruzsálembe menet. Akadt, aki el sem ért úti céljához, de azokra, akik a zarándoklat során meghaltak, már VIII. Bonifác is gondolt, és az 1300-as első szentév lezárásakor, december 25-én teljes búcsút hirdetett számukra is.
A középkori szentévek sajátosságai
Az 1350-es szentév a pápaság avignoni korszakára, az ún. avignoni fogság idejére (1309–1377) esett, amikor pápák és ellenpápák nehezen kibogozható politikai és teológiai vitákba bonyolódtak. Ennek ellenére Rómában ekkor is volt szentévek: 1350-ben VI. Kelemen Avignonból irányította az eseményeket, és rendezte meg a Rómában zajló jubileumi évet. A szent cselekmények között profának is bekövetkeztek, például felemelte az egyházi adókat, és ebből finanszírozta többek között az utak rendbetételét.
Az 1450-ben zajló szentév a Szentek Jubileuma volt, és V. Miklós pápa ezzel a nagy nyugati egyházszakadás után az Egyház egységét erősítette meg, ekkor avatták szentté többek között a ferences Sienai Szent Bernardint. A meglepően nagy számú zarándok miatt a 15 napos bűnbánati és templomlátogatási időt 5 napra csökkentették. A szentévben sok magyar főúr is elzarándokolt Rómába, illetve a későbbi szentek közül az ekkor már 64 éves Kapisztrán Szent János is.
Az 1550-es szentévre jelent meg az igény és valósult meg nem sokkal később egy állandó szálláshely a zarándokoknak: a Trinità dei Pellegrini zarándokház és templom, mely több százezer zarándokot fogadott már abban az évben, és az azt követő szentévekben is; a mai napig Róma egyik különlegesen szép barokk épülete és zarándokszállása. A hely Neri Szent Fülöphöz is kötődik, hiszen ő volt az, aki sürgette a pápát a zarándokszállás megépíttetésére. Szintén Szent Fülöphöz kötődik a hét zarándokbazilikát összekötő Rómán belüli zarándoklat népszerűsítése, amit a cikk bevezető képe is ábrázol egy 1575-ös metszeten.
A pápák a szentéveket megelőzően próbáltak gondoskodni arról, hogy az Örök Város a rengeteg zarándokot be tudja fogadni. 1600-ban például VIII. Kelemen elrendelte a városba vezető utak kijavítását, eltörölte a liszt adóját, és megtiltotta a háztulajdonosoknak, hogy a bérleti díjakat felemeljék, vagy bérlőiket kilakoltassák – ezek szerint volt ilyen szándék akkor is, ahogy most is előfordul. A vendéglősöket, szállodatulajdonosokat, boltosokat és boltosokat figyelmeztették az áremelésre.
Betiltotta a farsangi ünnepségeket, és házat épített az Alpokon túlról érkező szegény püspökök és papok elhelyezésére. Ez utóbbi munkához a római zsidó közösség 500 szalmamatracot és takarót ajánlott fel. Hárommillió(!) (csak húsvétra mintegy 200.000) zarándok érkezett a mintegy 100 000 lakosú Rómába. Franz Schott belga jogász Antwerpenben Itinerarium nobiliorum Italiae regionum, urbium, oppidorum, et locorum címmel útikönyvet adott ki az Itáliába zarándoklók számára, amelyet később olaszra is lefordítottak. Maga VIII. Kelemen pápa folyamatosan jó példát mutatott azzal, hogy személyesen szolgálta ki a zarándokokat az asztalnál, gyóntatta őket, térden állva mászta meg a Szent Lépcsőt, naponta tizenkét szegénnyel étkezett, 60-szor (vagyis a rómaiaknak szükségesnél kétszer több alkalommal) látogatta meg a bazilikákat, és személyesen kereste fel a vezeklőhelyeket (hogy ellenőrizze állapotukat és működésüket). A bűnbánat jeleként még a bíborosok is lemondtak a bíbor viseléséről. 1600. december 31. helyett köszvénybetegsége miatt (amely egyébként már a megnyitást is késletette), VIII. Kelemen 1601. január 13-án zárta be a Szent Kaput.
A szentévek a középkorban és később, a 16-17. században sem voltak zökkenőmentesek – valami mindig történt, hol háború, hol járvány, hol belső viszály. Az azonban, hogy minden egyes szentév egyéni és közösségi szinten is különleges eseményekkel és megtérésekkel volt tele, a Szentlélek közbenjárásának köszönhető, mint mindig.
