Aki egy szentévben Rómába látogat, kiemelt idejű és helyű zarándoklaton vesz részt. Ez már évszázadokkal ezelőtt is így volt. A zarándoklat mindig is hangsúlyos gyakorlat és egyúttal allegória volt az egyházban: földi életünk is egyfajta zarándoklat az öröklét felé, és ennek kicsiben való megvalósulása, egy konkrét zarándoklat hozzá tartozott a vallásossághoz, a katolikusoknál ugyanúgy, mint más vallásokba.

Három nagy zarándokcél volt a középkori Európában:

• a Szentföld: leginkább Jeruzsálem,
• Santiago de Compostela, ahol Szent Jakab sírja volt, illetve
• Szent Péter és Pál apostolok sírja Rómában.

További kisebb zarándokhelyek voltak még az olasz csizma sarkán lévő Gargano félszigeten, Monte Sant’Angeloban a Szent Mihály-bazilika (az egyetlen a világon, amelyet nem emberkéz szentelt föl); Bari, ahol Szent Miklós ereklyéi vannak a mai napig, illetve szintén Szent Mihályhoz kapcsolódó Mont-Saint-Michel Franciaországban. [Ezekre a helyekre a Pannon Pilgrimmel is eljuthatsz.] A szentévekben Róma még kiemeltebb központ lett, mert míg a többi években eloszlott a zarándokok tömege Európában, a szentévekben elsősorban Rómára koncentrálódott. 

A középkorban zarándoknak lenni komoly elhatározást, és nagy anyagi hátteret vagy óriási bátorságot (s persze rengeteg időt) követelt. A várható „haszon” jórészt a léleknek az Istenhez és egyúttal az üdvösséghez való közelebb jutása volt. Mindennek ellenére, sőt, talán éppen azért, mert a hétköznapi élet kiszámíthatatlanabb, nehezebb és veszélyesebb volt, és mert Európát átszőtte a felvilágosodás előtti vallásosság, nem volt kérdés, hogy aki kicsit is komolyan veszi hitét, az zarándoklatra indul.

A középkori zarándokok részben Isten kegyelmére, részben pedig mások jóindulatára voltak bízva. A zarándokokat befogadó szálláshelyek maguk is részesültek a zarándokokra áramló áldásból, többek között ezért érte meg nekik befogadni a zarándokokat. Ami az utazás módját illeti: a középkori zarándok többnyire gyalogszerrel közlekedett, mert nemigen akadt más – legfeljebb szamár, esetleg hajó, Jeruzsálembe menet. Akadt, aki el sem ért úti céljához, de azokra, akik a zarándoklat során meghaltak, már VIII. Bonifác is gondolt, és az 1300-as első szentév lezárásakor, december 25-én teljes búcsút hirdetett számukra is.

A középkori szentévek sajátosságai

Az 1350-es szentév a pápaság avignoni korszakára, az ún. avignoni fogság idejére (1309–1377) esett, amikor pápák és ellenpápák nehezen kibogozható politikai és teológiai vitákba bonyolódtak. Ennek ellenére Rómában ekkor is volt szentévek: 1350-ben VI. Kelemen Avignonból irányította az eseményeket, és rendezte meg a Rómában zajló jubileumi évet. A szent cselekmények között profának is bekövetkeztek, például felemelte az egyházi adókat, és ebből finanszírozta többek között az utak rendbetételét.

Az 1450-ben zajló szentév a Szentek Jubileuma volt, és V. Miklós pápa ezzel a nagy nyugati egyházszakadás után az Egyház egységét erősítette meg, ekkor avatták szentté többek között a ferences Sienai Szent Bernardint. A meglepően nagy számú zarándok miatt a 15 napos bűnbánati és templomlátogatási időt 5 napra csökkentették. A szentévben sok magyar főúr is elzarándokolt Rómába, illetve a későbbi szentek közül az ekkor már 64 éves Kapisztrán Szent János is.

Az 1550-es szentévre jelent meg az igény és valósult meg nem sokkal később egy állandó szálláshely a zarándokoknak: a Trinità dei Pellegrini zarándokház és templom, mely több százezer zarándokot fogadott már abban az évben, és az azt követő szentévekben is; a mai napig Róma egyik különlegesen szép barokk épülete és zarándokszállása. A hely Neri Szent Fülöphöz is kötődik, hiszen ő volt az, aki sürgette a pápát a zarándokszállás megépíttetésére. Szintén Szent Fülöphöz kötődik a hét zarándokbazilikát összekötő Rómán belüli zarándoklat népszerűsítése, amit a cikk bevezető képe is ábrázol egy 1575-ös metszeten.

A pápák a szentéveket megelőzően próbáltak gondoskodni arról, hogy az Örök Város a rengeteg zarándokot be tudja fogadni. 1600-ban például VIII. Kelemen elrendelte a városba vezető utak kijavítását, eltörölte a liszt adóját, és megtiltotta a háztulajdonosoknak, hogy a bérleti díjakat felemeljék, vagy bérlőiket kilakoltassák – ezek szerint volt ilyen szándék akkor is, ahogy most is előfordul. A vendéglősöket, szállodatulajdonosokat, boltosokat és boltosokat figyelmeztették az áremelésre.

Betiltotta a farsangi ünnepségeket, és házat épített az Alpokon túlról érkező szegény püspökök és papok elhelyezésére. Ez utóbbi munkához a római zsidó közösség 500 szalmamatracot és takarót ajánlott fel. Hárommillió(!) (csak húsvétra mintegy 200.000) zarándok érkezett a mintegy 100 000 lakosú Rómába. Franz Schott belga jogász Antwerpenben Itinerarium nobiliorum Italiae regionum, urbium, oppidorum, et locorum címmel útikönyvet adott ki az Itáliába zarándoklók számára, amelyet később olaszra is lefordítottak. Maga VIII. Kelemen pápa folyamatosan jó példát mutatott azzal, hogy személyesen szolgálta ki a zarándokokat az asztalnál, gyóntatta őket, térden állva mászta meg a Szent Lépcsőt, naponta tizenkét szegénnyel étkezett, 60-szor (vagyis a rómaiaknak szükségesnél kétszer több alkalommal) látogatta meg a bazilikákat, és személyesen kereste fel a vezeklőhelyeket (hogy ellenőrizze állapotukat és működésüket). A bűnbánat jeleként még a bíborosok is lemondtak a bíbor viseléséről. 1600. december 31. helyett köszvénybetegsége miatt (amely egyébként már a megnyitást is késletette), VIII. Kelemen 1601. január 13-án zárta be a Szent Kaput.

A szentévek a középkorban és később, a 16-17. században sem  voltak zökkenőmentesek – valami mindig történt, hol háború, hol járvány, hol belső viszály. Az azonban, hogy minden egyes szentév egyéni és közösségi szinten is különleges eseményekkel és megtérésekkel volt tele, a Szentlélek közbenjárásának köszönhető, mint mindig.

A zsidó hagyományok

Mózes harmadik könyvének, a Leviták könyvének 25. fejezete a forrása a zsidó hagyománynak, mely szerint minden 7. évben parlagon kell hagyni a földeket, s elengedni a rabszolgákat, ez a Smitá vagy szombatév (itt is van: 2 Mózes 21,1-6). Ezen kívül előírás még, hogy minden 7×7 esztendőt követő évben jobel évet tartsanak (innen ered a jubileum szavunk), vagyis minden egyéb tulajdon is kerüljön vissza az eredeti tulajdonoshoz: az Úrhoz. Vonatkozott ez elsősorban a földek és a rabszolgák, de még az adózás elengedésére is, amelyet olykor nem zsidó uralkodók is betartottak, többek között Nagy Sándor is.

A gyakorlatban azonban ez a szokás vajmi kevéssé valósult meg. Jeremiás könyvében előfordul ugyan egy eset (Jer 34, 8-22), ám az elengedett rabszolgákat – a próféták ostorozása ellenére – még ekkor is visszafűzték a rabláncra. 

VIII. Bonifác pápa

A katolikus egyház ezt a hagyományt csak egy bő évezreddel később fedezte fel újra, ezúttal már nem tárgyi tulajdonra, hanem a bűntől való megszabadulásra vonatkozóan. A középkor és a reneszánsz határának viharos történelmi eseményei közt próbált helytállni VIII. Bonifác, a katolikus egyház 193. pápája, több-kevesebb sikerrel. E korszakról és előzményeiről bőségesen olvashatunk Umberto Eco A rózsa neve című könyvében, ahol mintegy mellékesen a 13-14. század egyháztörténetét is ábrázolja humanista alapossággal.

VIII. Bonifác volt egyébként az, aki a pápai tiarára a második koronát ráhelyeztette, és ő volt az első, aki lemondott pápát követett, ő alapította meg Róma első egyetemét, a – ma is működő – Sapienzát. Nagy jótette a művészetek kedvelőinek, hogy Giotto di Bondonét felfogadta a pápai udvarba freskókat festeni római és más itáliai bazilikákba. Megosztó személyiség volt, már életében is nagyon nehezen viselte őt Dante Alighieri, aki bele is írta a pápát az Isteni színjátékba, mégpedig a pokol egyik legmélyebb bugyrába, halála után pedig a Stabat Mater költője, Jacopone da Todi, a fehér guelfek hű követője is becsmérlően nyilatkozott róla.

Az első szentév 1300-ban

1300. február 22-én hirdette meg VIII. Bonifác az első szentévet, az Antiquorum habet fide kezdetű pápai bullával, hogy a centenárium az egyetemes megbocsátás és kiengesztelődés esztendeje legyen. Szándéka szerint ezzel több legyet is ütött egy csapásra: az elmúlt évszázadok viharaiban megtépázott pápai tekintélyt helyreállítja, és a Rómába érkező zarándokok tömegeitől némi tőkét gyűjt a jövendő keresztes hadjáratra. Nem mellesleg, a szentév során Róma templomait és bazilikáit is felújították. Egy korabeli krónikás szerint mindegy 200 ezer zarándok lepte el Róma utcáit, különösen Szent Péter és Pál napján, 1300 június 29-én. (Az Örök Város lakossága ekkoriban 30-40.000 fő lehetett, mint manapság Vác, Baja vagy Cegléd.)

Egy további oka is volt a szentév nagyszabású rendezvényének: hogy a zarándoklatoknak ellenőrizhető kereteket adjanak. Abban a korban nem voltak ritkák a megkérdőjelezhető szándékú, eretnek jellegű csoportosulások, gondoljunk csak a flagellánsokra. Az egyház ezekben általában fenyegetést látott, s igen határozottan lépett fel ellenük, aminek része volt a zarándoklás szabályozása is.

A legelső szentévben még megkülönböztették a római és a messziről jött zarándokokat. A helybélieknek 30 ízben kellett ellátogatni Szent Péter és Pál apostol sírhelyéhez, a messziről jötteknek ellenben elég volt ezt 15-ször megtenni.

VIII. Bonifác pápa a Szent Péter-bazilika altemplomában van eltemetve, nem messze a magyar kápolnától jól látható helyen: aki járt már a grottákban, egészen biztosan elhaladt mellette.

Szeretnéd megnézni, hogy 725 év alatt milyenné vált a szentév? Csatlakozz egy római zarándoklatunkhoz! Gyönyörű élmény lesz!

Stenszky Cecília

Az 1975-ös szentévben VI. Pál pápa által kinyitott és bezárt szent kaput II. János Pál pápa kinyitotta és bezárta az emberiség megváltásának szentévében 1983-84-ben.

Az Úr megtestesülésének nagy jubileumi évében, 2000-2001-ben, II. János Pál pápa kinyitotta és bezárta ezt a szent kaput.

Nagy idők előtt állunk: szentévet hirdetett meg a Ferenc pápa 2025-re a Spes non confundit című bullájával. Az egyházi év nem (Szent) Szilveszter éjszakáján kezdődik, hanem advent első vasárnapjával, így tulajdonképpen néhány hete már benne járunk a 2025-ös szentévben.

A jubileumi év kapcsán indítunk egy hitünket elmélyítő és ismeretterjesztő cikksorozatot a szentévről, a szentévekről. Ennek első részével kívánunk minden jelenlegi és leendő zarándokunknak, és minden jószándékú felebarátunknak áldott karácsonyt, és boldog, békés új évet, szentévet!

Zsidó hagyományok

Mózes harmadik könyvének, a Leviták könyvének 25. fejezete a forrása a zsidó hagyománynak, mely szerint minden 7. évben parlagon kell hagyni a földeket, s elengedni a rabszolgákat, ez a Smitá vagy szombatév. Előírás még, hogy minden 7×7. esztendőt követő – vagyis minden ötvenedik – évben jobel évet (jubileumot) tartsanak, vagyis minden egyéb tulajdon is kerüljön vissza az eredeti tulajdonoshoz: az Úrhoz. Vonatkozott ez elsősorban a földek és a rabszolgák, de még az adózás elengedésére is, amelyet olykor nem zsidó uralkodók is betartottak, többek között Nagy Sándor is.

Igaz ugyan, hogy ez a szokás vajmi kevés megvalósulást ért meg a gyakorlatban, kivéve egy Jeremiás könyvében előforduló esetet (Jer 34, 8-22), hiszen előfordult, hogy az ilyenkor elengedett rabszolgákat később újra rabláncra fűzték – a próféták ostorozása ellenére. 

VIII. Bonifác pápa

A katolikus egyház ezt a hagyományt csak egy bő évezreddel később fedezte fel újra, ezúttal már nem tárgyi tulajdonra, hanem a bűntől való megszabadulásra vonatkozóan. A középkor és a reneszánsz határának viharos történelmi eseményei közt próbált helytállni VIII. Bonifác, a katolikus egyház 193. pápája, több-kevesebb sikerrel. E korszakról és előzményeiről bőségesen olvashatunk Umberto Eco A rózsa neve című könyvében, amely kitűnően ábrázolja az egész korszak egyháztörténetét is.

VIII. Bonifác volt egyébként az, aki a pápai tiarára a második koronát helyeztette, és ő volt az első, aki lemondott pápát követett, ő alapította meg Róma első egyetemét, a (ma is működő) Sapienzát. Nagy jótette a művészetek kedvelőinek, hogy Giotto di Bondonét felfogadta a pápai udvarba, freskókat festeni, római és egyéb itáliai bazilikákba. Vitatott személyiség volt, nagy ellenlábasa volt a világ egyik legnagyobb költője, Dante Alighieri, aki az Isteni színjátékban a pokol egyik legmélyebb bugyrába, a szent dolgok kiárusítói közé írta bele. 

Az első szentév 1300-ban

1300. február 22-én hirdette meg VIII. Bonifác az első szentévet, az Antiquorum habet fide kezdetű pápai bullával, hogy a centenárium az egyetemes megbocsátás és kiengesztelődés esztendeje legyen. Szándékai szerint ezzel több célt is elérhetett: helyreállítja az elmúlt évszázadok viharaiban megtépázott pápai tekintélyt, valamint gyűjt némi tőkét a jövendő keresztes hadjáratokra, a beérkező zarándokok tömegének köszönhetően. Nem mellesleg, a szentév során Róma templomait és bazilikáit is felújították. Egy korabeli krónikás szerint mindegy 200 ezer zarándok lepte el Róma utcáit, különösen Szent Péter és Pál napján, 1300 június 29-én. (Ne feledjük, Róma lakossága ekkoriban nagyjából 50 ezer lélek lehetett, mint egy kisebb mai magyar megyeszékhelyé.)

Egy újabb oka is volt a szentév nagyszabású rendezvényének: a zarándoklatoknak szerettek volna ellenőrizhető kereteket adni. Abban a korban nem voltak ritkák a megkérdőjelezhető szándékú, eretnek jellegű csoportosulások, gondoljunk csak az önmagukat véresre ostorzó hívekre, a flagellánsokra.

A legelső szentévben még megkülönböztették a római és a messziről jött zarándokokat. A helybélieknek 30 ízben kellett ellátogatni Szent Péter és Pál apostol sírhelyéhez, a messziről jötteknek ellenben elég volt ezt 15-ször megtenni. [Mennyivel könnyebb ez manapság…]

A katolikus Egyházban tehát 700 éve indultak útjukra a szentévek, amelyeka z eredeti elképzelés szerint 100 évenként, ma már 25 évenként ismétlődnek.

Stenszky Cecília