2022 júliusában egy négynapos, repülőgépes zarándokúton vettem részt San Giovanni Rotondóba három imacsoport társammal együtt. Csodálatos, kegyelmekkel teli napok voltak, amit sohasem fogok elfelejteni.

Pio atyával a róla szóló, kétrészes filmben találkoztam először, ami nagyon megragadott. Néha imádkoztam a tőle származó kilencedet, de ennél szorosabb kapcsolat nem fűzött hozzá.

A találkozás

Az Eucharisztikus Kongresszus alatt rendezett könyvvásáron találtam rá a Pio atya csodái című könyvre. Csak hónapokkal később, november tájékán egy pár napos betegség alkalmával jutott időm végre elolvasni a könyvet, ami nagy hatással volt rám. A csodákon túl (bilokáció, gondolatolvasás, csodás gyógyulások, stigmák, virágillat stb.) az egész életén át tartó mérhetetlen szenvedés alázattal való tűrése nyűgözött le leginkább.

Majd decemberben a Facebookon egy hirdetésre akadtam erről a zarándokútról. Nagy vágyódást éreztem, meg is osztottam imaközösségem tagjaival a hirdetést, de minden szempontból lehetetlenek, távolinak tűnt. Nagy örömömre kedves imacsoporttársam visszajelzett, hogy az ő kedvenc szentje Pio atya, és hosszú évek óta nagyon szeretne eljutni hozzá. Ez már lelkesedéssel töltött el, hogy rajtam kívül is van érdeklődő, esetleg akadna társam ezen az úton. Azonban anyagi, és egyéb szempontok még mindig elbátortalanítottak.

A személyre szóló, konkrét hívás pár hónappal később érkezett meg, sok szenvedés közepette. Betegségem miatt ágyat kellett cserélnem, ennek minden anyagi vonzatával. Azonban egy kedves ügyeskezű, jószívű imacsoporttársam a kérésemre megpróbálta a régi heverő alapját megmenteni. Úgy fogott a munkához, hogy semmit nem ígért, csak próbálkozást. Hosszú órák munkájával azonban sikerült a régi heverő alapját megmenteni, felhasználni. Ezek után kedves, jótevő társam megmutatta az új ágykeret árát, amit meg kellett volna vásárolnom, ha a művelet nem sikerül. Hajszálpontosan a zarándoklat költsége volt… Akkor nyomban megszületett bennem a döntés, hogyha számomra ezt az összeget jócselekedettel megspórolták, akkor én ezt mindenképp a zarándoklatra fordítom.

Az imacsoportból hárman küldtük el a jelentkezést, azonban nem sokkal később újra minden bizonytalanná vált, mert kiderült, hogy egy kisebb műtét vár rám a nyáron, aminek időpontja nagyon bizonytalan volt. Édesanyám tanácsára (aki arra figyelmeztetett, hogy szükséges a bizalom) befizettem az előleget úgy, hogy nem tudtam a műtét időpontját. Pio atya a segítségemre sietett az időzítésben, mert úgy alakult, hogy pontosan a műtét után 6 héttel, már megerősödve tudtam útnak indulni.

Az úton

A zarándoklat minden pillanata áldott volt, az Úr még azzal is kedveskedett, hogy kis titkos vágyaimat teljesítette. Bár többször repültem már életemben, nagyon szerettem volna az ablak mellé kerülni, hogy csodálhassam a kilátást. Odafelé a jegyem nem ablak mellé szólt, de pont kedves imacsoport társam mellett, pár sorral hátrébb felszabadult hely az ablak mellett… Visszafelé pedig eleve odaszólt a jegyem, így mindkét repülőút alkalmával az ablakon csüngve (mint egy gyerek, aki először ül repülőn) fotóztam, videóztam, gyönyörködtem a felhőkben, a tengerben, a pazar kilátásban. Hatalmas örömöt jelentett, hogy imacsoportunkból végül négyen indultunk útnak, és együtt élhettük meg ezt a csodát. Ezenkívül nagyon kedves, rugalmas, jól felkészült, mélyen hívő zarándok vezetőket kaptunk (30 feletti csoport létszámmal már ketten is kísértek bennünket). És persze lelki vezetőt is kaptunk Butsy Lajos atya személyében, aki a szentmiséket, az esti beszélgetéseket, a buszúton végzett imádságot, és a keresztutat is vezette. Lehetőség volt írásban imaszándékokat összegyűjteni, és Pio atya ígéretet tett rá, hogy a négy szentmise alkalmával az egyikben mindenképpen hangosan felolvasásra kerül a kérésünk a könyörgések alkalmával.

Nem sokkal megérkezésünk után már indultunk is a szentmisére. Hihetelen érzés volt belépni abba a templomba, ahol Pio atya egykor misézett. Meglátni azt a gyóntatószéket, ahol gyóntatott, a karzatot és feszületet, ahol a stigmákat kapta. Ez leírhatatlan, nagyon megérintette a lelkünket. Az első sorban foglaltunk helyet egymás mellett négyen, a könyörgések alkalmával már az elsők között felolvasásra kerültek az imaszándékaink.

Egyik ámulatból estünk a másikba. Bár csak a következő napi közös tervezett program úticélja volt Pio atya sírjának meglátogatása (a világ minden tájáról érkezett adományokból felépült hatalmas, mozaikokkal díszitett templom altemplomában), hatalmas vonzást, hívást, jelenlétet éreztünk, és a délutáni szabadidőt felhasználva az altemplomba siettünk.

Mivel pár perc sétára laktunk ettől a helytől a négy nap folyamán többször is meglátogattuk Pio atyát a kötött, és a szabadidős programok alkalmával is. A program során meglátogattuk a celláját, ahol lakott, majd elhunyt, ahol az ördög zaklatta, nagyon megérintett bennünket ez a közelség. Az általa adományokból felépített kórházat kívülről csodálhattuk meg, a Szenvedés Enyhítésének Házára van keresztelve.

Szombaton este egy csodálatos gyertyás körmeneten vehettünk részt több ezer ember részvételével, ahol több nyelven zajlik az imádság. Tavasztól októberig minden szombaton zarándokok ezrei vesznek részt rajta. Megdöbbentő látni, hogy halála után több, mint ötven évvel is ennyi embert vonz magához.

A program során egy kevéssé ismert zarándokhelyre is ellátogattunk, melyet maga Pio atya is többször felkeresett életében, és híveit is küldte Monte Sant’Angelóba a Szent Mihály-barlangbazilikába imádkozni. Mintegy 20 km-re található San Giovanni Rotondótól, Európa egyik legfontosabb zarándokhelye, mely az UNESCO világörökség listáján szerepel, ahol Szent Mihály Arkangyal négy ízben is megjelent.

Szintén nagyon megérintettek zarándoktársaink történetei. Fakultatív módon lehetett részt venni az esti beszélgetésben, és beszámolni arról, hogy ki milyen indíttatásból jött, kit hozott a szívében magával, hogyan került kapcsolatba Pio atyával, és hogyan hallgatta meg imáit, szólt hozzá, vagy változtatta meg életét.

Epilógus

Egy fiatalember esete hatott rám leginkább, aki évekkel ezelőtt már járt itt, és komoly vitába keveredett Pio atyával, aki nagyon konkrét útmutatást adott a jövőjére vonatkozó döntéshozatalban, a rá jellemző határozottsággal és szerető szigorral. Picit „irigykedtem is” magamban, én is vágytam ilyen konkrét útmutatásra. Ilyet nem kaptam, de hívását, majd jelenlétét megtapasztalva abban, biztos vagyok, hogy lelki gyermekévé fogadott, hogy közben jár és imádkozik értem. És nyomában járva a JóIsten tenyerében érezhettem magam… Megkaptam az anyagi segítséget, társakat, szuper profi zarándok vezetőket, felejthetetlen élményeket, és mély lelki érintéseket.

Baloldalt a két tanítvány benéz az üres sírba, majd a magdalai Mária felismeri Jézust, aki viszont arra kéri, hogy ne tartóztassa, mert dolga van.

A jobboldali falon a feltámadt Krisztus megtöri a kenyeret az emmauszi tanítványoknak, akik utána sietnek vissza Jeruzsálembe, hogy megvigyék a hírt: Jézus él.

A szemközti falon a tabernákulum fölött a Paradicsom látható középen a feltámadt Krisztust jelképező báránnyal, körülött pedig megannyi szenttel, akik közül sokat fel is ismerhetünk (Assisi Szent Ferenc, Szent Klára, II. János Pál pápa, Árpád-házi Szent Erzsébet, Kalkuttai Szent Teréz anya és még sokan mások).

Velük kívánunk áldott húsvétot!

Az útonállók is kevésbé leselkednek ránk, és (nem utolsósorban) nem kell annyi ideig abbahagynunk a megélhetést adó munkánkat. De ha csökkentek is a fizikai veszélyek és fáradalmak, az a lelki élmény, amire vágyik az ember, ugyanúgy elérhető, mint régen – és ugyanúgy Isten kegyelme által.

Nemrég egy Pannon Pilgrim által szervezett zarándokúton voltam San Giovanni Rotondóban, mégpedig repülővel. Eddigi zarándokútjaimban több volt a gyaloglás és a (szándékos vagy véletlen) böjt, illetve valami válsághelyzet mindig akadt, mert azt azért nehezen lehet megúszni, hogy minden úgy menjen, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Viszont egy zarándoklaton általában nyitottá is válik az ember arra, hogy a váratlan helyzeteket kellő lazasággal és nyugodtsággal vehesse.

Ez az út több aspektusában is különbözött a korábbiaktól. Elsősorban: vezető voltam. Másodsorban: volt velünk egy atya, így a lelki tartalomért nem én voltam a felelős, annál inkább azért, hogy hogy érzik magukat a zarándokaink. Ebbe a figyelmesség, a meghallgatás és az empátia jóval nagyobb mértékben beletartozott, mint ha csak magamban lettem volna. Harmadrészt: idegenekkel voltam együtt – akik a harmadik nap végére már nem voltak idegenek. Ez nem meglepő: ahol olyan mélységű élmények érik az embert, mint egy zarándoklaton, ott bármilyen ismeretlenből ismerős válik.

De milyen élményre is számíthat valaki, aki zarándoklatra indul San Giovanni Rotondóba, Pio atyának, a 20. század misztikus szentjének egykori lakhelyére? Egyáltalán, mi hajt valakit, hogy időt, energiát, kényelmet és pénzt nem kímélve egy zarándokhelyre menjen?

1. Zarándoknak lenni nem egyszerű turistáskodás, hanem sajátos életérzés.

A középkorban a zarándok szent ember volt; valaki, aki nem csupán a maga nevében indul útnak, hanem a szívében hordoz másokat is; szent helyre megy, mert ott az ég közelebb van egy kicsit a földhöz.

Ismerjük a genius loci, a hely szelleme fogalmát, amelyet egy ott élő ember vagy emberek hoztak létre, s ez a nehezen megfogható kisugárzás akár évszázadokkal vagy évezredekkel később is érezhető lehet ott.

2. Egyetlen ember képes milliókra hatni. Pio atya nemcsak azért misztikus és szent, mert materiális szempontból felfoghatatlan csodák vették körül (Jézus sebei megjelentek a testén, a látomásai, a bilokációi, a csodálatos gyógyulások), hanem azért is, mert emberileg még arra is nagy hatást tett, aki egyébként nem nézte jó szemmel. Szent ember. Nos, az ő hívószavára mentünk mi San Giovanni Rotondóba, ahol ötven évet töltött, de nemcsak mi, hanem több ezer más zarándok is a világ minden tájáról.

Biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki ott jelen volt, találkozott is vele.

A mi kis zarándokcsoportunkból mindenki hordozott a szívében valami kérést vagy szívének kedves embert, és lenyűgöző volt látni, ahogy az út során arcokra bomlik a társaság, s mindenki szemében megjelent az a fény, ami jelzi, hogy valamilyen módon meghallgattattak az imádságai.

3. A hegyek nem véletlenül különleges helyek. Monte Sant’ Angelóban éppen Szent Mihály napján voltunk; ide küldte Pio atya azokat, akik imádságért fordultak hozzá, hogy kérjék előbb az arkangyal oltalmát. Szeptember 29-én azonban nem volt lehetőségünk csöndes magányban merengeni a hegyen Isten nagyságán, mert olyan sok ember volt ott, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni. Nos, Istennek semmi sem lehetetlen. A barlangszentélyű bazilika bejárata fölött – amely a világ minden bizonnyal egyetlen olyan keresztény szentélye, amelyet nem püspök, hanem maga Szent Mihály arkangyal szentelt föl – a következő felírás olvasható: Terribilis est locus iste hic domus dei est et porta coeli. Rettenetes ez a hely: Istennek a háza és az egek kapuja. Ez még a sokszázezres tömegben is érzékelhető volt.

4. Az élethez hozzátartozik a váratlan, a zavarba ejtő, a keretekből kilógó. Az is, hogy egyszerre túl sok ember van körülöttünk. Az is, hogy ha váratlanul egyedül találjuk magunkat. Az is, hogy hibázunk. Mindannyiunknak lehetőségünk van találkozni Istennel életünk során, és leginkább pont az ilyen alkalmakkor. Hogy ez miért rettenetes? Zeusz a görög monda szerint egyszer jelent csak meg teljes valójában az egyik szerelmének, és az nem élte túl. Ha már a görögök mitológiája ilyen érzékletesen leírja a numinózussal, istenivel való találkozást, talán nem túlzás azt állítani, hogy a terribilis kifejezés helyénvaló. És aki úgy tér meg egy szent helyről, hogy legalább egyetlen perc volt abból a pár napból vagy hétből, amikor átérezte a saját parányiságát, akkor a rettenetes azt jelöli, hogy hagytuk magunkat megérintődni és átváltoztatni, s ez a rettenet az elkerülhetetlen változás fájdalmas, átalakító erejét jelenti.

Egy születést. Megújulást. Egy új szakaszt akár az életünkben, akár a gondolkodásunkban, akár a lelkünkben.

5. Szüntelenül egyensúlyozunk a munka és a megpihenés között, és ez rendben van így. Beszív, kifúj. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy a lelki gyakorlatok ahhoz hasonlítanak, amikor az ember sokáig van a víz alatt – a hétköznapok taposómalmában –, és ahhoz, hogy tovább tudja csinálni, időnként föl kell merülni a felszínre levegőt venni. Akkor meglátjuk azt is, hogy merre haladunk, és azt is, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk – és kinek az erejével. Egy zarándokút ilyen lehetőség.

Az ember, aki visszatér, valamilyen szempontból már nem ugyanaz, mint aki elindult.

És ekkor jöhet a következő nagy kihívás: a mindennapokba beépíteni a kapott ajándékokat: a levegőt felhasználni, és úszni tovább.

Stenszky Cecília
eredetileg megjelent: kepmas.hu, 2019. november 29.

A Pannon Pilgrim zarándokaival is.

2018 novemberében San Giovanni Rotondóba zarándokoltunk. Több szentmisén is részt vettünk és sokat imádkoztunk Pio atya kegyhelyénél. Utána jónéhány köszönő e-mailt kaptunk; álljon itt közülük kettő, természetesen szerkesztve:

Feladó: B. Katalin <…@gmail.com>
Dátum: 2018. november 20. 9:16

Kedves Gábor!

Szeretném megosztani Veled Pio atyához kötődő kapcsolatomat. Jó volt hallani a történeteket amelyeket felolvastál. Pio atya a mai napig csodákat tesz. Én nem is tudtam róla, hogy még velem is megtörténhet.

Klára nővér, akivel együtt voltam elmesélte, hogy fiatalként haldoklott, szívrendellenességgel született. Pio atya megjelent neki személyesen és megmentette.

Köszönöm, hogy elolvasod a tanúságtételemet. Azóta is történt csoda, amit nem írtam meg.

Álmomban ígéretet kaptam, hogy hamarosan férjhez fogok menni. Sokat imádkoztam hűséges társért, de nem igazán jött össze. Le is mondtam róla. Pio atya azt mondta: „harmadszor is vissza fogsz jönni hozzám a társaddal együtt”. Hittem is nem is. Tavaly volt az esküvőnk. A férjem nem tudott velem jönni, mert anyósom nagyon beteg, de el fogom küldeni hálát adni, és örülnék ha Veletek menne.

Ha jónak látod fel is olvashatod a következő zarándoklaton.

Isten áldjon! Köszönöm, hogy Veletek lehettem.

Kati

Feladó: K. Ágners <…@gmail.com>
Dátum: november 20. 11:54

Kedves Gábor!

[…]

Én Monte Sant’Angelóból hoztam haza kicsi köveket… Azt éreztem ebből szép ajándék lehet majd karácsonyra a Pió atyának írható levélpapírral együtt… A Karácsony csendjében megírni, az Úr elé tenni kinek-kinek, hogy mi az, amiből gyógyulást kér…

A hétvégén kiderült, hogy valaki nagyon hirtelen kapott egy nagyon rossz diagnózist, azonnali műtéti fenyegetéssel… Fogtam hát egy kis követ, és elmentem a családhoz. Meséltem mindarról, amit megéltem, amit a kis kő jelenthet: bizalmat, Istenre hagyatkozást, elengedést… Az Édesapa szorongása oldódni látszott. Tegnap reggel bekerült a kórházba, ahol kiderült, hogy nem rosszindulatú, és azonnal műtétre nincs szükség…

[…]

Íme a történet vége: az édesapának múlt héten volt egy MR vizsgálata, hogy kiderüljön, hogy a – nem rosszindulatú – daganat hogyan helyezkedik el, kell-e, lehet-e, műteni. Ma találkoztam vele. Kérdeztem, mi az eredmény, mit tudott meg az MR vizsgálatból, kell-e műteni… Mosolygott, és azt mondta, nem, nincs daganata…

Ez egy mai, élő csoda…

Ági