A katolikus lexikon szerint a zarándoklat egy zarándokhely fölkeresése egyénileg vagy közösségben, s ott vallási gyakorlatok végzése jámborságból, fogadalomból vagy vezeklésből. Honnan ered? Mit jelent? Vajon a kereszténység előtt is létezett? Mióta?

Hogy alaposabban megértsük ezt a jelenséget, tevékenységet, először nézzük meg a szót, amit használunk: szláv eredetű, jelentése „idegen, vándor”. Magyarul hasonló jelentésű búcsújárónak is szoktuk mondani, s mi természetesen a kereszténységhez kötjük, de a zarándoklás sokkal elterjedtebb.

A zarándoklat minden vallásban megtalálható, mégha néhol határozottabb szerepet is tölt be, mint másutt. Mint ahogy az emberiségben mindig is élt a tudata egy felsőbb hatalomnak, úgy van velünk a vágy is, hogy bizonyos helyeken közvetlenebbül találkozhassunk ezzel a természetfelettivel, mint otthon vagy a hétköznapi életünkben.

Már vallások

A hinduizmusban a Kumbh Mela egy rendszeresen (6, 12 vagy 144 évente) ismétlődő tömeges zarándoklat, ami során sok százezer hívő látogat el a Gangeszhez vagy a három szent folyó találkozásához. Az esemény az égitestek mozgásával, különösen a Jupiterrel áll kapcsolatban.

A zsidóknál is évszázadokig, egészen pontosan a jeruzsálemi templom lerombolásáig létezett ez a gyakorlat, amit még Mózes rendelt el a Kánaánba való bevonulás előtt.

Az iszlám vallásnak egyik alapköve a mekkai zarándoklat, ám természetesen ezen kívül is vannak szent helyszíneik, például Karbala, ahol Mohammed unokájának sírja található.

Kereszténység

A keresztények általában Jézus, Mária, vagy valamelyik szent életének helyszíneit keresik fel, illetve olyan kegyhelyeket, ahol valamilyen csoda történt.

Akárhány vallás, akárhány helyszín és szokás, néhány dolog mégis közös mindenütt a világban: célja a vallásos elmélyülés, a megtisztulás, esetleg egy cél eléréséért, gyógyulásért való könyörgés. Az út lényege, hogy gyakori imádkozással és lemondással közelebb kerüljünk a világ teremtőjéhez. Ez utóbbinak jele (vagy eszköze) gyakran a gyaloglás.

Talán mondani sem kell, hogy a zarándokút kiváló lehetőség új kapcsolatok teremtésére is magunkhoz hasonló emberekkel, és néha egészen különbözőkkel is, hiszen a hit és az utazás élménye évezredek óta összekapcsol mindenkit, aki útra kel, hogy jobban megértse Istent, önmagát és a világot, amiben él.

Babos Magdolna

Az imákat sokféleképpen csoportosíthatjuk. Nekem különösen sokat adnak a jezsuiták imamódjainak alább ismertetői. Idén is, mint minden nagyböjtben, a jezsuiták napi hírlevele segíti a nagyböjti elmélkedésünket. Ha szeretnél feliratkozni, itt megteheted.

A másik csoportosítási mód szerint vannak kérő, hálaadó, engesztelő és dicsőítő imák.
Egy harmadik szerint vannak kötött, vagy sajátszavas imák, és vannak olyan imák, amikor nem mondunk semmit, csak Isten jelenlétében, csendben, teljes tudatunkkal jelen vagyunk. A szemlélődő ima jótékony hatásairól később még lesz szó.

A kérő imákról itt nem szeretnék külön szólni, mert az szerintem mindenkinek elég jól megy. Annál fontosabb szólnunk a hálaadás erejéről, és a lelkünkre gyakorolt jótékony hatásáról.

Hálaima

Isten dicsőítésének egyik legjobb eszköze a mindennapi hálaadás. Nem véletlenül alkalmazza a pszichoterápia általánosságban véve a hálanaplót, mint erőteljes pozitív eszközt, ami naponta ráirányítja a figyelmünket arra, hogy szeretve vagyunk és az Isten gondunkat viseli- sokszor egészen apró dolgokkal is. Mindig van miért hálát adni. Mindent Istennek köszönhetünk, az ő kegyelme nélkül fel sem tudnánk kelni reggel. A legnehezebb időkben a legfontosabb, hogy tudatosan keressük azt, hogy miért adhatunk hálát Istennek.

Ajánlott olvasmány a témában Oloffson Placid atya két könyve:
Életem tanúságtétele, Élni és túlélni

Engesztelés

Akkor értettem meg igazán, mit jelent az engesztelő ima, amikor először vezettem Fatimába zarándoklatot. A Szűzanya sürget: „Engeszteljétek Istent az őt ért bántásokért, imádkozzátok minden nap a rózsafüzért!”

A Béke Angyalának imája, a pokol látomása, a sok imakérés, és végül az 5 első szombati engesztelés kifejezett, többszöri kérése mind nagyon erőteljes üzenet, hogy komolyan vegyük a mások helyett való bocsánatkérést, és a saját bűneink miatti engesztelést.

Az angyal imáját akár minden nap beiktathatjuk:

„Szentséges Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek, mély imádással imádlak, és felajánlom Neked Jézus Krisztus legdrágább Testét, Vérét, Lelkét és Istenségét,engesztelésül a bántásokért, szentségtörésekért és közömbösségért, amelyekkel Őt megbántják.”

Fatima titkairól számtalan könyv, dokumentumfilm és újságcikk olvasható. Nekem személyes kedvencem Perger Gyula „Fatimai kilenced” című kiskönyve, amely úgy vezet végig a történteken, hogy közben kilencedet imádkozunk. A kötet végén szó szerint idézi a pápák felajánló imáit Szűzanyánknak, amik önmagukban is nagyon szép, bármikor mondható Mária-imák.

Természetesen van lehetőség személyesen is elmenni Fatimába.

Engesztelni nem csak a világ békességéért lehet, hanem a családfánkban lévő rengeteg sebzettségért, őseink hibáiért, bűneiért. Hogyan várjuk el, hogy a világ népei békében éljenek egymással, ha a saját családunkon belül is vannak több éve tartó haragok, viszálykodások. Különösen nehéz téma a felmenőinkért való engesztelés, hiszen nem elég, hogy hordozzuk magunkban a családtagjaink által
generált traumákat, de még mi kérjünk bocsánatot az Istentől az ő bűneikért?

Első hallásra idegen lehet ez a gondolat, de nem véletlen, hogy a klinikai szakpszichológiában is rengeteg módszer nyúlik vissza az ember családi gyökereihez. A többség a megbocsájtást, az elfogadást és a másik ember nehéz sorsának tiszteletét, megértését hangsúlyozza.

Nekünk keresztényeknek meg kell engednünk, hogy az Isten kegyelme belépjen ezekbe a fájdalmas életterületekbe is, engesztelő imában kell hordozni családunk minden tagját. A leghatásosabb módszereink közül a családért való szentmise felajánlást, a családfa gyógyító szentmiséket, szentségimádást és a bibliodráma foglalkozásokat emelném ki. A család élő és elhunyt tagjaiért bármikor mondathatunk misét a plébániánkon, fantasztikus ereje van. Akit pedig kifejezetten a családfa gyógyító szentmise érdekel, Budapest-Vác környékén az alábbi plébánián tart ilyen miséket Bocsa József piarista plébános: https://engesztelok.hu/engesztelok-naptara/

Dícsőítés

A dicsőítő imában elképesztő gyógyító erő van. Az én személyes kedvencem a zenés dicsőítő szentségimádás. Krisztus valódi jelenléte az Oltáriszentségben, a zenés áhítat és a csend váltakozása, a közbenjáró imaszolgálat hatalmas erővel bír a testi-lelki betegségekből való gyógyulásra. Budapesten és környékén el vagyunk kényeztetve, mert szinte a hét minden napján, egész évben, folyamatosan vannak zenés szentségimádások.

A karizmatikus közösségek tevékenysége egyebek között erről is szól.

Íme néhány javaslat:

• https://www.imadsaghaza.org/
• https://coretlumenchristi.hu/
• https://www.mkkm.hu/

„Szentségimádás Magyarország” Facebook csoport (használjuk erre bátran a közösségi média erejét)
Nem csak szentségimádások, hanem országosan lelkigyakorlatok, Szentlélek szemináriumok, ifjúsági táborok, házas hétvégék is megtalálhatóak az alábbi honlapon: https://www.keresztenyprogram.hu/

Szemezgessetek, gyógyuljatok és imádkozzatok sokat!

Minél idősebbek vagyunk, annál inkább rá kell döbbennünk, hogy az életünk bizony nem olyan, amilyennek elterveztük, és még csak nem is olyan, amilyet jámbor keresztényként élnünk kellene, akármennyire is erre törekszünk gyerekkorunktól kezdve. Nincs ember traumatikus élmény nélkül. Ezek lehetnek kisebb, vagy nagyobb traumák, gyerekkori rossz berögződések, vagy később, felnőttkorban kapott sebek, veszteségek.

Az emberi élet tagadhatatlan része a bűn, és a bűn következménye a szenvedés. Szenvedünk mások bűnei miatt, és a sajátjaink miatt is, mások pedig a mi bűneink, vagy néha a túlzott jóakaratunk miatt szenvednek. A nagyböjt tökéletes alkalom arra, hogy tartsunk a témában egy nagyobb vizsgálatot.

Szentgyónás

Mindennek az alfája és ómegája, az Istennel való szeretetkapcsolat helyreállításának első lépése az őszinte, mély, megfelelően előkészített szentgyónás. Ez egyben a saját magunknak való megbocsájtás eszköze is (ami egyébként az egyik legnehezebb feladat). Ha a szívünkkel is meg tudjuk érezni, hogy Isten feltétel nélkül, úgy, ahogy vagyunk, gyengeségeinkkel együtt is igazán szeret bennünket, és vágyik a velünk való mély kapcsolódásra, alapjaiban változik meg az életünk és a gondolkodásunk.

Egyszer az egyik zarándoklaton elmagyarázta nekem a lelki vezetőnk (amit azóta többen is megerősítettek), hogy amikor a pap beül a gyóntatószékbe, az Isten irgalmának közvetítőjévé válik. Azért imádkozik, hogy ne az egójából, hanem a Szentlélek sugallata által tudjon szólni a gyónóhoz. Lehetőség szerint olyan paphoz járjunk gyónni, aki megfelelően le tudja közvetíteni az Isten hazaváró, „tékozló” szeretetét.

A legjobb, ha van lelki vezetőnk, akihez bizalommal tudunk fordulni. Jómagam egy ideig „gyónás-turista” voltam. Szerettem mindig máshoz elmenni az ismétlődő bűnök szégyene miatt. Nem lett jó eredménye a lelki életemre nézve, a mai napig hordozok sebeket olyan gyóntatók miatt, akik ítéletesek voltak, akiken éreztem, hogy már nem tudják szeretni az embereket. A papok is emberek, kiéghetnek, ugyanúgy hordozzák a saját traumáikat, pszichés terheiket. Keressünk, és biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk találni a megfelelő lelkiatyát.

Könyvajánló a gyónás teljességének megéléséhez:

• Katona István-Kunszabó Zoltán: Meghívás az életre
• Szentmártoni Mihály: Az örömteli szentgyónás titka

+1 tipp: Ne féljünk idegen nyelven gyónni. A nyelvi nehézségek miatt automatikusan sokkal lelkiismeretesebben készülünk fel, nem kertelünk, nincs körülírás, a lényeg kimondása van, és eleve mélyebb alázattal megyünk be a gyóntató székbe. Pont ez a lényege a szentgyónásnak. Az alázat felindítása és a kegyelem elfogadása.

2026-ban, Assisi Szent Ferenc Tranzitusának 800-adik évfordulóján különös figyelem kíséri Szent Ferenc kérését, miszerint teljes búcsút nyerhet az, aki őszinte bűnbánó lélekkel elzarándokol a Porziuncolába. Szent Ferenc maga kérte ezt a kegyelmet Jézustól az egyik látomása alkalmával. Az évforduló alkalmával márciusban Szent Ferenc ereklyéit is meg lehet tekinteni.

Természetesen sok zarándoklatunk vezet Assisibe: ha szeretnél magad is részt venni, itt tájékozódhatsz.

Böjt

A böjtről az önmegtagadás, a lemondás és általuk a felkészülés jut eszünkbe. Újabban aktív jócselekedetekkel, másokon való segítéssel is lehet böjtölni. Ez mind nagyon jó és igaz is, de a böjt lényege a fókuszváltás. Az éhezésnek csak akkor van értelme, ha a figyelmünket teljes mértékben az Istenkapcsolatunkra tudja irányítani. Jól esne valami, de Istennek ajánlom fel, hogy nem veszem magamhoz. Talán soha nem volt annyira fontos a böjt, mint a jelenlegi pazarló, túlfogyasztó világban. A fogyasztásról, vásárlásról az Isten akarata felé kell irányítanunk a figyelmünket. Ha ez nincs meg, akkor „csak” a testünk fog profitálni a böjtből (ami szintén nem rossz dolog). Fontos tehát, hogy a böjtölésünket mindig kitartó, mély imaélet kísérje.

Keresztút

A mélyen szenvedő ember legjobb kapaszkodója a Krisztussal való együttlét a szenvedésben. Ne csak olvassuk a keresztutat, írjuk meg a sajátunkat! Szánjuk rá az időt, és minden egyes stációról írjuk le saját
magunknak, hogy számunkra mit jelent! Miért szenvedünk tőle, vagy hogyan okoztunk másoknak szenvedést? Mit jelent számunka az ítélkezés, milyen kereszteket hordozunk? Vajon el tudunk-e fogadni segítséget, vagy büszkék vagyunk? Mit érzünk a 12. stációnál? Az istenkapcsolatomban hatalmas mérföldkő volt az, amikor megírtam a saját keresztutamat. Annyit tudok mondani: sok idő, sok energia, nagy felismerések, meginduló változások, nagyon bensőséges kapcsolat Jézussal, a szeretet megérzése. Az egyik legjobb pszichoterápiás eszköz.

Folytatása következik…

Babinszki Réka

Tizennyolc évvel ezelőtt Ann Sieben felmondott jól fizető állásában Coloradóban, hogy a hit kézzelfogható tanúja legyen a kaotikus világban. Most 305 Szent Mártonról elnevezett francia települést keres fel.

Ann Sieben, az amerikai zarándok neve egyre ismertebb Franciaország-szerte – együtt Szent Márton emlékével, akinek nevét és tetteit újra életre kelti. És valóban: az ő története különleges. A denveri születésű, korábban atomenergetikai mérnökként dolgozó Sieben 18 évvel ezelőtt otthagyta karrierjét, hogy állandó zarándokként éljen.

Amikor idén nyáron útnak indult gyalogosan Tours városából (Franciaország középső részén), már háromnegyedénél járt egy olyan vállalkozásnak, amelyre kevesen vállalkoznának: felkeresni minden francia települést, amely Szent Mártonról kapta a nevét. Célja, hogy a még hátralévő 53 települést éppen Szent Márton ünnepére, november 11-re érje el.

Ennek a zarándoknak, aki eddig 56 országban több mint 88 000 kilométert gyalogolt, az út nem pusztán távolságok megtételéről szól, hanem emberi kapcsolatok szövéséről is – Európa egyik legnépszerűbb szentjének példáján keresztül.

Szent Márton nagykövete

A történet 2007-ben egy szabad évre tervezett zarándokúttal kezdődött Canterburyből Rómába – és élethivatássá vált.

„Idővel rájöttem, hogy ez az, amiért itt vagyok” – mesélte a National Catholic Register-nek adott interjúban. – „Járni, találkozni az emberekkel ott, ahol élnek, minden hátsó szándék nélkül; meglátni Krisztust az arcukban, és visszatükrözni nekik – ez ad értelmet az életemnek.”

Legutóbbi vállalkozása teljes egészében Szent Márton tours-i püspöknek szól, aki a 4. században katonából lett püspökké, és akit leginkább arról ismerünk, hogy köpenyét kettévágta, hogy megossza egy koldussal – ez az esemény az észak-franciaországi Amiens városában történt, ahol Sieben nemrég járt. Gyakran nevezi magát „Szent Márton nagykövetének”, tudatosan ápolva a szent emlékét, amely ma is élő Európa-szerte.

2017 és 2018 között hat hónapon át gyalogolt a Duna és a Rajna mentén, végigjárva azokat a római határvidékeket, ahol Márton katonaként szolgált. „Amikor elértem Tours-t, jött az ihlet: felkeresek minden európai települést, amelyet Szent Mártonról neveztek el. Franciaországgal kezdem.”

Ami különösen vonzotta Mártont, az nem a halálához való viszony volt, hanem az élete példája. „Ő volt az első szent, akit nem mártíromsága, hanem élete példája miatt tiszteltek. Ez óriási dolog” – mondja Sieben, hozzátéve, hogy Szent Márton alapította Európa legelső kolostorait, amelyek évszázadokra meghatározták a kontinens keresztény arculatát.

A projekt a COVID-járvány csendes hónapjaiban formálódott: Sieben ekkor nem az utakat járta, hanem számítógép előtt tervezte meg azokat. Összeállított egy 305 francia városból és faluból álló listát, amely Szent Márton nevét viseli – Európában senkiről sem neveztek el ennyi települést –, majd öt nagy körútba rendezte őket, mindegyiket Tours-ban, a Szent Márton-bazilikánál kezdve és zárva, ahol a szent püspökként szolgált és meghalt.

Most az utolsó körútján tart, és már mintegy 255 települést meglátogatott, ahol gyakran a polgármesterek, plébánosok és helyi újságírók fogadják örömmel, sőt gyakran elkísérik egy-egy szakaszon.

A bizonytalanság ölelése

A zarándok életmódja szigorúan egyszerű.

„Egész nap gyalogolok” – mondja. – „Ebben a Szent Márton-projektben átlagosan napi 35 kilométert, vagyis 8–9 órát.” Napját egy kávéval kezdi, felveszi a hátizsákját, és elindul – mindig készen arra, hogy megálljon bármely faluban, ahol Szent Márton tiszteletére emeltek templomot.

Útközben apró gesztusokkal szeret beszélgetést kezdeményezni, például amikor vizet kér. „Így kezdődik” – mondja. – „Aztán elmesélem, mit csinálok: beszélek Szent Mártonról, ők pedig mesélnek az életükről. A zarándoklat a bizalom építéséről szól idegenek között. Ez a béke alapja.”

Bár gyakran hívják meg helyiek, hogy náluk aludjon, Sieben az útvonalakat gondosan megtervezi, a Szent Márton Európai Kulturális Központ segítségével, amely a kontinens Via Sancti Martini zarándokútvonalait gondozza. Néha a polgármesterek fogadást vagy vacsorát szerveznek a tiszteletére, ő azonban hangsúlyozza: sosem aggódik amiatt, hol fog aludni.

„Kis termetű, középkorú nő vagyok. Ártalmatlannak látszom. Az emberek befogadnak, együtt vacsorázunk, iszunk egy pohár bort, és mindig örömmel. Még soha nem aludtam a szabadban, és sosem kellett emiatt aggódnom.”

Számára épp az adja az út értelmét, hogy nem tudja, mit hoz a következő nap. „Minden nap új nap a Zarándokok Földjén! Ez a legszebb benne” – mondja mosolyogva. – „Rég rájöttem, hogy a bizonytalanság a hit alapállapota. Meg kellett tanulnom szeretni a bizonytalanságot.”

A világ újraemberiesítése

Sieben útja a nukleáris mérnökségtől az örök zarándoklathoz fokozatos, de végleges fordulat volt. Egy zarándoklat hozta a másikat, míg az ötödik – a Santiago de Compostelából Jeruzsálembe vezető gyalogút Észak-Afrikán át, az arab tavasz idején – végleg megpecsételte hivatását.

„Sok nehézséggel kellett szembenéznem” – meséli –, „de megtapasztaltam az emberiségben rejlő szeretetet is. Akkor tudtam, hogy ez az én utam.”

Azóta szentek tiszteletére járja a világot, tengereket és határokat átszelve – Szent Jakab, Szent Péter, Szent András és mások nyomában –, míg végül minden jel a Magyarországon született szentre mutatott, aki egész Európában elterjesztette hitét.

Sieben számára a zarándoklat több, mint gyaloglás: a világ újraemberiesítésének módja.

„A zarándokoknak nincs hátsó szándékuk” – mondja. – „Nem akarunk eladni semmit, sem megtéríteni senkit. Csak mosolyogni, figyelni, kitartónak és udvariasnak lenni, és bizalmat építeni.”

Ez a hozzáállás szerinte ellenszere annak a gyanakvó, megosztott kultúrának, amelyben ma élünk – különösen egy olyan korban, amikor az emberek leginkább képernyőkön és avatárokon keresztül kommunikálnak egymással.

Reméli, hogy egyre többen fedezik majd fel a Szent Jakab útján túl is a zarándoklat szépségét.

„Szinte senki, aki Santiago felé zarándokol, nem tudja, ki volt Szent Jakab” – mondja. – „De akik a Via Sancti Martini útján járnak, tudják, ki volt Szent Márton, és mit képviselt. Ez egy régebbi, hagyományosabb zarándokhálózat, amely valóban átalakító erejű lehet.”

Miután idén ősszel befejezi franciaországi Szent Márton-útját, rövid időre visszatér új-mexikói otthonába, majd ismét útra kel – ezúttal Skóciában és Észak-Angliában követi Szent Márton hatását a kelta szentek körében. Tervei szerint 2028-ra gyalogolja le 100 000. kilométerét.

De számára a számoknál fontosabb a hivatás lelke.

„A világnak több zarándokra van szüksége!” – mondja derűsen. – „Túl kevesen vagyunk odakint. Képzeld el, ha több ember lépne be ismeretlenként egy faluba, és testvérként távozna. Erre képes a zarándoklat.”

Forrás: National Catholic Register, 2025. október 4.

A jubileumi ünnep középpontjában a 10 órakor kezdődő ünnepi szentmise állt, amelyet Berhidai Piusz OFM, a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány provinciálisa mutatott be. Szentbeszédében a zarándoklat mélyebb értelméről beszélt, Assisi Szent Ferenc életének három „útját” állítva példaként a jelenlévők elé.

A ferences tartományfőnök hangsúlyozta: a zarándokút mindig leképezi az ember életútját. Az elindulás bátorságát, amikor ki kell lépni a megszokottból; az úton levés tapasztalatát, amikor a másik emberre vagyunk utalva; és a visszatérést ahhoz a helyhez – külsőhöz vagy belsőhöz –, ahol először megszólított bennünket az Isten. „Minden zarándoklatunk elővételezése annak, hogy belépjünk a húsvéti örömbe” – fogalmazott, arra bátorítva a közösséget, hogy merjenek újra és újra elindulni, egymás felé is nyitottan, a végső cél felé tekintve.

A szentmisét követően az ünneplés a pasaréti ferences templom közösségi házában folytatódott. A kötetlenebb együttlét lehetőséget adott arra, hogy a zarándokok személyesen is megismerjék az iroda munkatársait, beszélgessenek, emlékeket idézzenek, és – nem kis lelkesedéssel – részt vegyenek egy játékos kvízben, amely a Pannon Pilgrim elmúlt tíz évének történetét idézte fel.

Az alkalom legizgalmasabb része a sorsolás volt, amelynek során zarándokutak találtak új gazdára. Külön köszöntöttük Kovács Lajosné Gabit, aki leghűségesebb zarándokunk, már 21 alkalommal utazott velünk. A jubileum alkalmából így elindulhat a 22. útjára is: a nyári La Salette-i zarándoklatra látja vendégül az iroda.  

Az ünnepségen bemutatkozott a Pannon Pilgrim három alapító-tulajdonosa is, Balázs, Attila és Gábor személyes hangon idézték fel az iroda születésének történetét. Ahogy elmondták, barátságuk még a szegedi egyetemi lelkészség idejére nyúlik vissza, és bár az élet hosszú időre más irányba sodorta őket, a közös hit és tapasztalat végül újra egymás mellé állította őket. A Pannon Pilgrim egy piaci rés felismeréséből indult: abból az igényből, hogy a mai ember számára is elérhetővé váljon a zarándoklat – akár egy hosszú hétvégén, repülővel, mégis valódi lelki tartalommal.

Tíz év távlatából egyértelművé vált: nem csupán utak, hanem közösség is szerveződött. A jelenlévők történetei, visszatérő mosolyai és a sok ismerős arc mind arról tanúskodtak, hogy a Pannon Pilgrim mottója – „Társ az úton” – nem üres szlogen, hanem megélt valóság. Az iroda munkatársai és zarándokai között kölcsönös bizalom, figyelem és szeretet alakult ki, amely túlmutat egy-egy utazáson.

A jubileumi ünnep így egyszerre volt hálaadás a megtett utakért és biztatás az előttük állókhoz. Megerősítés abban, hogy érdemes elindulni, együtt maradni útközben, és újra meg újra visszatalálni ahhoz a kegyelmi ponthoz, ahol az ember megérti: jó úton jár – és nincs egyedül.

Aki egy szentévben Rómába látogat, kiemelt idejű és helyű zarándoklaton vesz részt. Ez már évszázadokkal ezelőtt is így volt. A zarándoklat mindig is hangsúlyos gyakorlat és egyúttal allegória volt az egyházban: földi életünk is egyfajta zarándoklat az öröklét felé, és ennek kicsiben való megvalósulása, egy konkrét zarándoklat hozzá tartozott a vallásossághoz, a katolikusoknál ugyanúgy, mint más vallásokba.

Három nagy zarándokcél volt a középkori Európában:

• a Szentföld: leginkább Jeruzsálem,
• Santiago de Compostela, ahol Szent Jakab sírja volt, illetve
• Szent Péter és Pál apostolok sírja Rómában.

További kisebb zarándokhelyek voltak még az olasz csizma sarkán lévő Gargano félszigeten, Monte Sant’Angeloban a Szent Mihály-bazilika (az egyetlen a világon, amelyet nem emberkéz szentelt föl); Bari, ahol Szent Miklós ereklyéi vannak a mai napig, illetve szintén Szent Mihályhoz kapcsolódó Mont-Saint-Michel Franciaországban. [Ezekre a helyekre a Pannon Pilgrimmel is eljuthatsz.] A szentévekben Róma még kiemeltebb központ lett, mert míg a többi években eloszlott a zarándokok tömege Európában, a szentévekben elsősorban Rómára koncentrálódott. 

A középkorban zarándoknak lenni komoly elhatározást, és nagy anyagi hátteret vagy óriási bátorságot (s persze rengeteg időt) követelt. A várható „haszon” jórészt a léleknek az Istenhez és egyúttal az üdvösséghez való közelebb jutása volt. Mindennek ellenére, sőt, talán éppen azért, mert a hétköznapi élet kiszámíthatatlanabb, nehezebb és veszélyesebb volt, és mert Európát átszőtte a felvilágosodás előtti vallásosság, nem volt kérdés, hogy aki kicsit is komolyan veszi hitét, az zarándoklatra indul.

A középkori zarándokok részben Isten kegyelmére, részben pedig mások jóindulatára voltak bízva. A zarándokokat befogadó szálláshelyek maguk is részesültek a zarándokokra áramló áldásból, többek között ezért érte meg nekik befogadni a zarándokokat. Ami az utazás módját illeti: a középkori zarándok többnyire gyalogszerrel közlekedett, mert nemigen akadt más – legfeljebb szamár, esetleg hajó, Jeruzsálembe menet. Akadt, aki el sem ért úti céljához, de azokra, akik a zarándoklat során meghaltak, már VIII. Bonifác is gondolt, és az 1300-as első szentév lezárásakor, december 25-én teljes búcsút hirdetett számukra is.

A középkori szentévek sajátosságai

Az 1350-es szentév a pápaság avignoni korszakára, az ún. avignoni fogság idejére (1309–1377) esett, amikor pápák és ellenpápák nehezen kibogozható politikai és teológiai vitákba bonyolódtak. Ennek ellenére Rómában ekkor is volt szentévek: 1350-ben VI. Kelemen Avignonból irányította az eseményeket, és rendezte meg a Rómában zajló jubileumi évet. A szent cselekmények között profának is bekövetkeztek, például felemelte az egyházi adókat, és ebből finanszírozta többek között az utak rendbetételét.

Az 1450-ben zajló szentév a Szentek Jubileuma volt, és V. Miklós pápa ezzel a nagy nyugati egyházszakadás után az Egyház egységét erősítette meg, ekkor avatták szentté többek között a ferences Sienai Szent Bernardint. A meglepően nagy számú zarándok miatt a 15 napos bűnbánati és templomlátogatási időt 5 napra csökkentették. A szentévben sok magyar főúr is elzarándokolt Rómába, illetve a későbbi szentek közül az ekkor már 64 éves Kapisztrán Szent János is.

Az 1550-es szentévre jelent meg az igény és valósult meg nem sokkal később egy állandó szálláshely a zarándokoknak: a Trinità dei Pellegrini zarándokház és templom, mely több százezer zarándokot fogadott már abban az évben, és az azt követő szentévekben is; a mai napig Róma egyik különlegesen szép barokk épülete és zarándokszállása. A hely Neri Szent Fülöphöz is kötődik, hiszen ő volt az, aki sürgette a pápát a zarándokszállás megépíttetésére. Szintén Szent Fülöphöz kötődik a hét zarándokbazilikát összekötő Rómán belüli zarándoklat népszerűsítése, amit a cikk bevezető képe is ábrázol egy 1575-ös metszeten.

A pápák a szentéveket megelőzően próbáltak gondoskodni arról, hogy az Örök Város a rengeteg zarándokot be tudja fogadni. 1600-ban például VIII. Kelemen elrendelte a városba vezető utak kijavítását, eltörölte a liszt adóját, és megtiltotta a háztulajdonosoknak, hogy a bérleti díjakat felemeljék, vagy bérlőiket kilakoltassák – ezek szerint volt ilyen szándék akkor is, ahogy most is előfordul. A vendéglősöket, szállodatulajdonosokat, boltosokat és boltosokat figyelmeztették az áremelésre.

Betiltotta a farsangi ünnepségeket, és házat épített az Alpokon túlról érkező szegény püspökök és papok elhelyezésére. Ez utóbbi munkához a római zsidó közösség 500 szalmamatracot és takarót ajánlott fel. Hárommillió(!) (csak húsvétra mintegy 200.000) zarándok érkezett a mintegy 100 000 lakosú Rómába. Franz Schott belga jogász Antwerpenben Itinerarium nobiliorum Italiae regionum, urbium, oppidorum, et locorum címmel útikönyvet adott ki az Itáliába zarándoklók számára, amelyet később olaszra is lefordítottak. Maga VIII. Kelemen pápa folyamatosan jó példát mutatott azzal, hogy személyesen szolgálta ki a zarándokokat az asztalnál, gyóntatta őket, térden állva mászta meg a Szent Lépcsőt, naponta tizenkét szegénnyel étkezett, 60-szor (vagyis a rómaiaknak szükségesnél kétszer több alkalommal) látogatta meg a bazilikákat, és személyesen kereste fel a vezeklőhelyeket (hogy ellenőrizze állapotukat és működésüket). A bűnbánat jeleként még a bíborosok is lemondtak a bíbor viseléséről. 1600. december 31. helyett köszvénybetegsége miatt (amely egyébként már a megnyitást is késletette), VIII. Kelemen 1601. január 13-án zárta be a Szent Kaput.

A szentévek a középkorban és később, a 16-17. században sem  voltak zökkenőmentesek – valami mindig történt, hol háború, hol járvány, hol belső viszály. Az azonban, hogy minden egyes szentév egyéni és közösségi szinten is különleges eseményekkel és megtérésekkel volt tele, a Szentlélek közbenjárásának köszönhető, mint mindig.

A zsidó hagyományok

Mózes harmadik könyvének, a Leviták könyvének 25. fejezete a forrása a zsidó hagyománynak, mely szerint minden 7. évben parlagon kell hagyni a földeket, s elengedni a rabszolgákat, ez a Smitá vagy szombatév (itt is van: 2 Mózes 21,1-6). Ezen kívül előírás még, hogy minden 7×7 esztendőt követő évben jobel évet tartsanak (innen ered a jubileum szavunk), vagyis minden egyéb tulajdon is kerüljön vissza az eredeti tulajdonoshoz: az Úrhoz. Vonatkozott ez elsősorban a földek és a rabszolgák, de még az adózás elengedésére is, amelyet olykor nem zsidó uralkodók is betartottak, többek között Nagy Sándor is.

A gyakorlatban azonban ez a szokás vajmi kevéssé valósult meg. Jeremiás könyvében előfordul ugyan egy eset (Jer 34, 8-22), ám az elengedett rabszolgákat – a próféták ostorozása ellenére – még ekkor is visszafűzték a rabláncra. 

VIII. Bonifác pápa

A katolikus egyház ezt a hagyományt csak egy bő évezreddel később fedezte fel újra, ezúttal már nem tárgyi tulajdonra, hanem a bűntől való megszabadulásra vonatkozóan. A középkor és a reneszánsz határának viharos történelmi eseményei közt próbált helytállni VIII. Bonifác, a katolikus egyház 193. pápája, több-kevesebb sikerrel. E korszakról és előzményeiről bőségesen olvashatunk Umberto Eco A rózsa neve című könyvében, ahol mintegy mellékesen a 13-14. század egyháztörténetét is ábrázolja humanista alapossággal.

VIII. Bonifác volt egyébként az, aki a pápai tiarára a második koronát ráhelyeztette, és ő volt az első, aki lemondott pápát követett, ő alapította meg Róma első egyetemét, a – ma is működő – Sapienzát. Nagy jótette a művészetek kedvelőinek, hogy Giotto di Bondonét felfogadta a pápai udvarba freskókat festeni római és más itáliai bazilikákba. Megosztó személyiség volt, már életében is nagyon nehezen viselte őt Dante Alighieri, aki bele is írta a pápát az Isteni színjátékba, mégpedig a pokol egyik legmélyebb bugyrába, halála után pedig a Stabat Mater költője, Jacopone da Todi, a fehér guelfek hű követője is becsmérlően nyilatkozott róla.

Az első szentév 1300-ban

1300. február 22-én hirdette meg VIII. Bonifác az első szentévet, az Antiquorum habet fide kezdetű pápai bullával, hogy a centenárium az egyetemes megbocsátás és kiengesztelődés esztendeje legyen. Szándéka szerint ezzel több legyet is ütött egy csapásra: az elmúlt évszázadok viharaiban megtépázott pápai tekintélyt helyreállítja, és a Rómába érkező zarándokok tömegeitől némi tőkét gyűjt a jövendő keresztes hadjáratra. Nem mellesleg, a szentév során Róma templomait és bazilikáit is felújították. Egy korabeli krónikás szerint mindegy 200 ezer zarándok lepte el Róma utcáit, különösen Szent Péter és Pál napján, 1300 június 29-én. (Az Örök Város lakossága ekkoriban 30-40.000 fő lehetett, mint manapság Vác, Baja vagy Cegléd.)

Egy további oka is volt a szentév nagyszabású rendezvényének: hogy a zarándoklatoknak ellenőrizhető kereteket adjanak. Abban a korban nem voltak ritkák a megkérdőjelezhető szándékú, eretnek jellegű csoportosulások, gondoljunk csak a flagellánsokra. Az egyház ezekben általában fenyegetést látott, s igen határozottan lépett fel ellenük, aminek része volt a zarándoklás szabályozása is.

A legelső szentévben még megkülönböztették a római és a messziről jött zarándokokat. A helybélieknek 30 ízben kellett ellátogatni Szent Péter és Pál apostol sírhelyéhez, a messziről jötteknek ellenben elég volt ezt 15-ször megtenni.

VIII. Bonifác pápa a Szent Péter-bazilika altemplomában van eltemetve, nem messze a magyar kápolnától jól látható helyen: aki járt már a grottákban, egészen biztosan elhaladt mellette.

Szeretnéd megnézni, hogy 725 év alatt milyenné vált a szentév? Csatlakozz egy római zarándoklatunkhoz! Gyönyörű élmény lesz!

Stenszky Cecília

Mint már az előző bekezdésben említettük, a 18. század végén megszüntették a norciai kolostort, így Szent Benedek szülővárosa mintegy két évszázadra bencés szerzetesek nélkül maradt.

Élt az ezredforduló táján Rómában egy fiatal amerikai szerzetes, Cassian Folsom, aki az egyik szentszéki hivatalban dolgozott. 1998 szeptemberében két másik társával alapított egy bencés közösséget az Aventinuson egy városi lakásban, amelyet rövidesen hivatalosan is elismert az egyház. Két évvel később pedig a spoletói érsek meghívta őket, hogy költözzenek Norciába, hogy újra éljenek bencések rendalapítójuk szülőhelyén.

A közösség elfogadta a meghívást, átköltöztek a római nyüzsgésből az csöndes umbriai tájba, és elkezdték gondját viselni a városka főterén álló Szent Benedek-bazilikának. A következő másfél évtizedben beilleszkedtek a városba, ráadásul a létszámuk is szépen gyarapodott, mígnem a 2016-os földrengés romba döntötte Umbria jelentős részét, így sok száz templomot, köztük a Szent Benedek-bazilikát is. Mivel úgy tűnt, hogy a leendő helyreállítás után ez lesz a város egyetlen temploma, ezért az érsek megkérte a bencéseket, hogy adják át a templomot az egyházmegyének. A bencések ebben Isten szándékát látták, így kiköltöztek a városon kívülre egy romokban álló hajdani kapucinus kolostorba. Rengeteg munkával és sok adománynak köszönhetően már szépen fel- és kiépítették a helyet, amelyet mi is megcsodálunk zarándoklatainkon.

A szerzetesközösség legújabb büszkesége, hogy nemrég hivatalosan is elnyerték az apátság rangot, ami azt jelenti, hogy létszámban és anyagiakban teljesen önfenntartók, az Úr gondoskodásán kívül nem szorulnak rá senkire.

Szoros értelemben véve nincs egységes bencés rend, hanem több különálló kongregáció van, amelyeket Szent Benedek regulája köt össze. Minden szerzetes a saját apátjának (regionális vezetőjének) tartozik feltétlen engedelmességgel.

Milyen is a bencés élet?

Zarándokutunk során betekintést nyerünk a szerzetesek hétköznapjaiba:

A benedeki életforma jellegzetessége, hogy a szerzetesek egész életükre egyetlen közösség – itt például a norciai apátság – mellett kötelezik el magukat. Ez a stabilitás, az állhatatosság fogadalma. Életük keretét a tiszta, egyszerű élet, liturgia (közösségben végzett imádság), a lectio divina (a Szentírás imádságos olvasása) és a munka ritmusa jelöli ki. A „Lege, ora et labora” ugyan csak a későbbi századokban vált a rend jelmondatává, ám híven tükrözi a fiatalokból álló közösség életmódját: „olvass, imádkozz és dolgozz!”

Egészen meglepődtünk, amikor megtudtuk, mit is jelent ez a gyakorlatban. A norciai bencések nemzetközi közösség: 20 fiatal férfi Európa és Észak-Amerika különböző vidékeiről, vagyis angolul legalább olyan jól elboldogulunk a körükben, mint olaszul. Külsejükben nagyon hasonlítanak: kopaszra borotválják a fejüket, és hosszú szakállat növesztenek, akárcsak Szent Benedek. Barna szerzetesi ruhát viselnek az egyszerűség jegyében; mindennapi munkájukat is ebben végzik. Meghatározott időközönként naponta 6-szor imádkoznak. Az első imára valamikor hajnal 3 környékén hívja a barátokat a kis harang, ami után már nem fekszenek vissza, indul a nap. A mi szemünkben az aszkézisük talán egyik legnehezebb része, hogy tavasztól őszig naponta mindössze egyszer esznek, míg a téli időszakban megengedett a napi kettő étkezés. Majdnem vegetáriánusok (évente háromszor esznek húst), és többnyire a saját maguk által megtermelt zöldséget, gyümölcsöt és tojást fogyasztják.

Egyetlen aprócska élvezeti cikket engednek meg maguknak, a nagy hagyományokra visszatekintő, saját főzésű bencés sört, amiből fent a kolostorban mi is vásárolhatunk (csak arra figyeljünk, hogy hazafelé a repülőgépen nem vihetjük fel a fedélzetre).

Nekünk magyaroknak egy kis plusz érdekesség, hogy a jelenlegi Norcia-i bencés apátsági épület 2016 utáni felújításához a magyar kormány is hozzájárult egy jelentősebb adománnyal, ezért a templom sekrestyéjében tiszteletből Szent István királyunk szobra is látható. A magyar látogatókat mindig szívesen fogadják.

Idén Szent Benedek életének e fontos helyszínét 4 napos Szent Rita –Szent Benedek zarádoklatunkon látogatjuk meg. A hosszú hétvége során Cascia és Roccaporena falujában Szent Rita életszemléletével, élettörténetével ismerkedhetünk meg, Nociában pedig betekintést nyerünk a bencés közösség autentikus hétköznapjaiba.

A következő zarándoklatunk: https://pannonpilgrim.hu/uti-celok/olaszorszag/norcia

Benedek 480 körül született a festői hegyek között fekvő Norciában (latinosan Nursiában), ikertestvérével, Skolasztikával együtt. Fiatalként léha életet élt, egyes feltevések szerint szent életű húga imájának köszönhető, hogy jó útra tért, és az 530-as években megalkotta Európa első szerzetesi reguláját. Sok időt töltött Rómában, ahol riasztotta az akkori egyház erkölcstelen, anyagias életvitele. Minden bizonnyal ez vezette arra, hogy a megtisztulás jegyében egy szigorú, aszketikus regulára alapozza saját és szerzetestársai életét. Életpéldája annyira hiteles volt, hogy sok fiatal férfi követte őt. Első monostorát a Monte Cassino hegyén építette, majd még életében több rendházat alapított. Az 540-es években (543-ban 547-ben) hunyt el természetes halállal.

Norciában, egykori szülőháza helyén csak évszázadokkal később, a 10. században épült meg a Szent Benedek bazilika és mellette a kolostor. Ez utóbbit a 18. század végén megszüntették, így Benedek szülővárosa mintegy két évszázadon át, egészen 2000-ig nélkülözte a bencések jelenlétét; ekkor költözött ide Rómából egy újonnan alapított szerzetesközösség. A 2016. októberi rendkívüli erősségű földrengés sajnos jelentősen megrongálta mind a bazilikát, mint az egykori kolostorépületet; a helyreállítási munkálatok sajnos még mindig tartanak, bár 2023 óta újra vannak szentmisék a templomban.

Szent Benedek életrajzát I. Gergely pápa Dialógus című művéből ismerjük, aki kortársa volt, és eszményi magasságba emelte, szinte legendás alakká tette őt. Az évszámokat illetően van némi bizonytalanság, de csodás képességei, legendás történetei annál részletesebben maradtak ránk. Az életrajz nem szűkölködik a szentnek tulajdonított csodás képességekben. Az életrajz szerint Benedek

• úrrá tudott lenni a természet törvényein,
• a jövőbe látott,
• anélkül is tudott bizonyos eseményekről, hogy jelen lett volna vagy más mesélt volna róluk,
• látta a Szentlelket és a természetfölöttit,
• olvasott mások gondolataiban, valamint
• felismerte a mérgezett italt.

Ez utóbbira nagy szüksége volt, ugyanis szerzetestársai kétszer is megkísérelték megmérgezni.

Szent Benedek-érem

A sátánnal folytatott ádáz harcának emlékét őrzi az érem, ami máig katolikus egyházunk egyik nagy tiszteletnek örvendő szentelménye. A feszület részeként is szokták használni, de önmagában, vagy medálként is hordják.

Az egyik oldala Benedeket ábrázolja egy kígyóméreggel teli pohárral, amely a legenda szerint szétrobbant a kezében, amikor meg akarta inni, illetve egy hollóval amely kikapta a kezéből a mérgezett kenyeret.

A betűk ördögűző imák rövidítései. A medál nem talizmán, de ha erős hittel imádkozunk, és kérjük Szent Benedek közbenjárását, megerősítést kapunk. A medállal ellátott kereszttel pedig a jó halál kegyelméért szoktak imádkozni.

Babinszki Réka, zarándoklatvezető

Szívesen megismerkednél Benedek szülővárosával és
mai követőivel, a norciai bencés szerzetesekkel?
Tarts velünk!

Az 1975-ös szentévben VI. Pál pápa által kinyitott és bezárt szent kaput II. János Pál pápa kinyitotta és bezárta az emberiség megváltásának szentévében 1983-84-ben.

Az Úr megtestesülésének nagy jubileumi évében, 2000-2001-ben, II. János Pál pápa kinyitotta és bezárta ezt a szent kaput.

Nagy idők előtt állunk: szentévet hirdetett meg a Ferenc pápa 2025-re a Spes non confundit című bullájával. Az egyházi év nem (Szent) Szilveszter éjszakáján kezdődik, hanem advent első vasárnapjával, így tulajdonképpen néhány hete már benne járunk a 2025-ös szentévben.

A jubileumi év kapcsán indítunk egy hitünket elmélyítő és ismeretterjesztő cikksorozatot a szentévről, a szentévekről. Ennek első részével kívánunk minden jelenlegi és leendő zarándokunknak, és minden jószándékú felebarátunknak áldott karácsonyt, és boldog, békés új évet, szentévet!

Zsidó hagyományok

Mózes harmadik könyvének, a Leviták könyvének 25. fejezete a forrása a zsidó hagyománynak, mely szerint minden 7. évben parlagon kell hagyni a földeket, s elengedni a rabszolgákat, ez a Smitá vagy szombatév. Előírás még, hogy minden 7×7. esztendőt követő – vagyis minden ötvenedik – évben jobel évet (jubileumot) tartsanak, vagyis minden egyéb tulajdon is kerüljön vissza az eredeti tulajdonoshoz: az Úrhoz. Vonatkozott ez elsősorban a földek és a rabszolgák, de még az adózás elengedésére is, amelyet olykor nem zsidó uralkodók is betartottak, többek között Nagy Sándor is.

Igaz ugyan, hogy ez a szokás vajmi kevés megvalósulást ért meg a gyakorlatban, kivéve egy Jeremiás könyvében előforduló esetet (Jer 34, 8-22), hiszen előfordult, hogy az ilyenkor elengedett rabszolgákat később újra rabláncra fűzték – a próféták ostorozása ellenére. 

VIII. Bonifác pápa

A katolikus egyház ezt a hagyományt csak egy bő évezreddel később fedezte fel újra, ezúttal már nem tárgyi tulajdonra, hanem a bűntől való megszabadulásra vonatkozóan. A középkor és a reneszánsz határának viharos történelmi eseményei közt próbált helytállni VIII. Bonifác, a katolikus egyház 193. pápája, több-kevesebb sikerrel. E korszakról és előzményeiről bőségesen olvashatunk Umberto Eco A rózsa neve című könyvében, amely kitűnően ábrázolja az egész korszak egyháztörténetét is.

VIII. Bonifác volt egyébként az, aki a pápai tiarára a második koronát helyeztette, és ő volt az első, aki lemondott pápát követett, ő alapította meg Róma első egyetemét, a (ma is működő) Sapienzát. Nagy jótette a művészetek kedvelőinek, hogy Giotto di Bondonét felfogadta a pápai udvarba, freskókat festeni, római és egyéb itáliai bazilikákba. Vitatott személyiség volt, nagy ellenlábasa volt a világ egyik legnagyobb költője, Dante Alighieri, aki az Isteni színjátékban a pokol egyik legmélyebb bugyrába, a szent dolgok kiárusítói közé írta bele. 

Az első szentév 1300-ban

1300. február 22-én hirdette meg VIII. Bonifác az első szentévet, az Antiquorum habet fide kezdetű pápai bullával, hogy a centenárium az egyetemes megbocsátás és kiengesztelődés esztendeje legyen. Szándékai szerint ezzel több célt is elérhetett: helyreállítja az elmúlt évszázadok viharaiban megtépázott pápai tekintélyt, valamint gyűjt némi tőkét a jövendő keresztes hadjáratokra, a beérkező zarándokok tömegének köszönhetően. Nem mellesleg, a szentév során Róma templomait és bazilikáit is felújították. Egy korabeli krónikás szerint mindegy 200 ezer zarándok lepte el Róma utcáit, különösen Szent Péter és Pál napján, 1300 június 29-én. (Ne feledjük, Róma lakossága ekkoriban nagyjából 50 ezer lélek lehetett, mint egy kisebb mai magyar megyeszékhelyé.)

Egy újabb oka is volt a szentév nagyszabású rendezvényének: a zarándoklatoknak szerettek volna ellenőrizhető kereteket adni. Abban a korban nem voltak ritkák a megkérdőjelezhető szándékú, eretnek jellegű csoportosulások, gondoljunk csak az önmagukat véresre ostorzó hívekre, a flagellánsokra.

A legelső szentévben még megkülönböztették a római és a messziről jött zarándokokat. A helybélieknek 30 ízben kellett ellátogatni Szent Péter és Pál apostol sírhelyéhez, a messziről jötteknek ellenben elég volt ezt 15-ször megtenni. [Mennyivel könnyebb ez manapság…]

A katolikus Egyházban tehát 700 éve indultak útjukra a szentévek, amelyeka z eredeti elképzelés szerint 100 évenként, ma már 25 évenként ismétlődnek.

Stenszky Cecília