A világ harmadik leglátogatottabb keresztény kegyhelyéről van szó, jelenleg évente kb. 5 millió – vagyis hetente több mint 100.000 – zarándokkal a világ minden tájáról. Mégsincs soha „fojtogató tömeg” érzésem. Leginkább a szervezettség és a zarándokok fegyelmezettsége, közös imája miatt nem nyomasztó a sok ember. A gyertyás körmeneten minden jelenlévő nép nyelvén megszólal az Üdvöz légy Mária. Halljuk franciául, olaszul, spanyolul, angolul, néha magyarul, és egyre gyakrabban csendül fel az ima indiai, koreai és valamilyen afrikai nyelven is. Együtt imádkozik egészséges és beteg, férfi és nő, fekete és fehér, francia, magyar és sri lankai, és még sorolhatnánk mindazt, amik szimbolizálja és kiemeli kereszténységünk egységét, az összetartozást, amit az Ave Maria éneklésekor mindnyájan tökéletesen érzünk.

Ugyanez az egységérzés fog el, amikor a fürdő előcsarnokában a padokon várjuk a bebocsájtást a gyógyító lourdes-i vízzel való szertartásos mosakodásra. Korábban órákig imádkoztuk a rózsafüzért, mire ránk került a sor. A Covid19 óta sajnos nem lehet teljesen megmerítkezni, de egy szép szertartás keretében most is van lehetőség a közös imára és a mosakodásra a fürdőben. Mielőtt vizet öntenek a tenyerünkbe, pár percig imádkoznak értünk, és figyelmünkbe ajánlják a kád feletti Szűz Mária-képet. Hagynak időt, hogy megfogalmazzuk a kérésünket, és hogy elkezdjünk hinni abban, hogy amit kérünk, megadatik. Ad maiorem Dei gloriam! Váljék mindez az Isten még nagyobb dicsőségére!

A víz az élet és a megtisztulás szimbóluma. Meggyőződésem, hogy a hivatalosan nyilvántartásba vett testi gyógyulásoknak többszöröse történik meg lelki síkon a bűnbánat, az ima és az erős hit által. Bernadette maga is megmondta, hogy a víz önmagában nem elég: a lelket és a testet a gyógyulásba vetett hit és az ima gyógyítja meg.

A Bernadette keze által előcsalogatott forrásból jelenleg percenként 85 liter víz tör elő. Semmilyen különös ásványi anyag nincs benne, az elmúlt 165 évben mégis mintegy 7000 testi gyógyulást jelentettek be a vele való érintkezés után. A szigorú orvosi és püspöki kritériumrendszer alapján ebből 70-et ismertek el csodás és teljes gyógyulásként, a legutolsót 2018-ban. (A gyógyulások dátuma, a betegek nevei, adatai elolvashatók ezen az oldalon.)

Végezetül álljon itt Grignon Szent Lajos (1673–1716) idézete, akinek a szobra ott áll az árkádok szentjei között, portréja pedig 103 másik szenttel és boldoggal együtt a föld alatti X. Szent Piusz-bazilikában.

„Mária a legkönnyebb, legrövidebb, legtökéletesebb és legbiztosabb út Jézushoz.”

2023. augusztus

Babinszki Réka

Számomra a márciusi assisi zarándoklat egyik csúcspontja a Porziuncolában töltött fél nap volt. Az Angyalos Boldogasszony (Santa Maria degli Angeli) bazilikába beágyazódott kis kápolna, ahová Szent Ferenc is járt imádkozni, több dolog miatt is fontos nekünk, ebből szeretnék most hármat kiemelni.

Az első a bűnbánat.

Amikor Ferenctől az egyik látomásában azt kérdezte Jézus „Mit szeretnél, hogy megtegyek neked?”, azt kérte, hogy aki bűnbánó szívvel imádkozik Porziuncolában, nyerjen teljes bűnbocsánatot, hogy minél többen eljuthassanak az örök boldogságba. Szent Ferenc elsőként a szegények búcsúnyerését akarta ezzel előmozdítani, ugyanis abban az időben el kellett zarándokolni a Szentföldre, hogy valaki teljes búcsút nyerjen, amit csak a legtehetősebbek engedhettek meg maguknak.

Azóta sokat változott a világ. Legnagyobb keresztény zarándokhelyeink, Róma vagy akár Jeruzsálem, könnyedén elérhetők repülőgéppel. A könnyű elérhetőség miatt pedig mindkét zarándokhely zavaróan zsúfolt és elüzletiesedett. Ilyen körülmények között nem olyan könnyű a belső lelki életünkre összpontosítani. Nem úgy, mint Porziuncolában.

A lelkiismeretvizsgálathoz és a tartalmas szentgyónáshoz itt a nyugalom és minden egyéb feltétel is adott: a templomon végighúzódik kétsornyi gyóntatószék, ahol kora reggeltől az esti zárásig az olasz mellett angolul, franciául vagy spanyolul is lehetőség van szentgyónásra. Aki esetleg magyarul beszélő  pap nélkül – például családilag – érkezik a zarándokhelyre, és legalább középszinten beszéli valamelyik nyelvet, annak mindenképpen érdemes kipróbálnia az idegen nyelvű szentgyónást. Mivel idegen nyelven kevésbé tudunk virágnyelven fogalmazni, kénytelenek vagyunk lényegretörőbben, egyértelműbben megfogalmazni hibáinkat, bűneinket, és ilyenkor még jobban érzi az ember a saját esendőségét. A bűnbánati imát már magyarul is mondhatjuk, de az internetről is letölthetjük bármelyik nyelven. Igazán egyedi élmény itt az őszinte, bűnbánó lélekkel elvégzett gyónás, akár a nyelvi nehézségek ellenére is. Az egész bazilikát belengi a bűnbánat szelleme, és a gyónás utáni megbékélés boldog érzése.
A búcsúnyerés feltételei az év bármely napján:

• Szentgyónás (8 nappal a Porziuncola meglátogatása előtt és után is még elfogadott)
• Szentmise meghallgatása és áldozás
• Porziuncola kápolnájának meglátogatása
• Hiszekegy és Miatyánk elimádkozása
• Ima a pápa szándékára (Miatyánk, Üdvözlégy Mária, és Dicsőség ajánlott, de tetszőlegesen bármilyen ima lehet)

Az első és legfontosabb tehát, ami miatt sokan ide látogatnak, a bűnbánat, és a teljes búcsú elnyerése, vagyis az Egyház kifejezésével élve az „ideig tartó büntetések” eltörlése. A bűneink következményei sok esetben megmaradnak, akkor is, ha Isten megbocsát, mert Ő a mi szerető Atyánk. Egy kedves ismerősöm találó hasonlatával élve, olyan ez, mint amikor szeretett gyermekünk összefirkálja otthon a falat. Ha bocsánatot kér, nem tudunk rá haragudni (meg persze amúgy sem), de attól még a fal csúnya marad, le kell festeni. Ez a festés hasonlítható leginkább a teljes búcsú elnyeréséhez.

Porziuncola búcsújának ünnepe minden év augusztus 1-jén déltől augusztus 2-án éjfélig tart. Ha valaki nem tud idelátogatni ebben a másfél napban (ami itt elég zsúfolt időszaknak számít), bármelyik magyar plébániatemplomban, vagy ferences templomban ugyanezen feltételek mellett teljes búcsút nyerhet.

A második, ami megfogott ezen a helyen, egy nagyon szép – és kevéssé ismert – hagyomány: a gyermekek felajánlása Szűz Mária oltalmába. A 4. századi kis kápolna falain látható freskó az angyali üdvözletet ábrázolja. Innen ered az Angyalos Boldogasszony elnevezés. A bazilika díszítésében több helyen is láthatjuk, hogy különösen fontos szerepet kap a fogantatás és a családi élet.
Az év bármely napján kérhetjük a sekrestyében a gyermekek ünnepélyes felajánlását, amit egy pár perces ima keretében a helyi szerzetesek végeznek. Az olasz szó erre a kis rítusra affidamento – vagyis rábízás – ami nagyon szépen tükrözi a lényeget: a szülők, nagyszülők rábízzák a gyermekeket a Szűzanyára. Ezek után beírják a nevüket az Élet könyvébe, és kapnak egy kis emléklapot is. Minden év március 25-e a felajánlott gyerekek közös imanapja, amikor családjaik megemlékeznek arról, hogy a Szűzanya oltalmában állnak.

A harmadik feltűnő jellegzetesség a mindent átható ferences derű. Utunk során több ferences szerzetessel és klarissza nővérrel is lehetőségünk nyílott találkozni, beszélgetni, kérdezni tőlük. Különböző nemzetek tagjai élnek együtt és teljesítenek itt szolgálatot. Jó humorú, kedvesen viccelődő, szeretetteljes embereket ismertünk meg bennük. A derű kulcsa az a mondat lehet, amit az egyik erdélyi ferences atya mondott nekünk a bazilika megtekintése során: „Hálásak vagyunk, hogy Isten megadta nekünk Szent Ferencet”.

A ferences/klarissza életmód puritán. A szerzeteseknek és a nővéreknek nincs saját tulajdonuk, mindent be kell adni a közösbe. Komoly szolgálatot teljesítenek és önmegtartóztató életet élnek. Nincs semmijük…

…és mégis, mindegyikük szemében felfedezni véltem valami olyasmit, amit boldogságnak hívunk.

2022 júliusában egy négynapos, repülőgépes zarándokúton vettem részt San Giovanni Rotondóba három imacsoport társammal együtt. Csodálatos, kegyelmekkel teli napok voltak, amit sohasem fogok elfelejteni.

Pio atyával a róla szóló, kétrészes filmben találkoztam először, ami nagyon megragadott. Néha imádkoztam a tőle származó kilencedet, de ennél szorosabb kapcsolat nem fűzött hozzá.

A találkozás

Az Eucharisztikus Kongresszus alatt rendezett könyvvásáron találtam rá a Pio atya csodái című könyvre. Csak hónapokkal később, november tájékán egy pár napos betegség alkalmával jutott időm végre elolvasni a könyvet, ami nagy hatással volt rám. A csodákon túl (bilokáció, gondolatolvasás, csodás gyógyulások, stigmák, virágillat stb.) az egész életén át tartó mérhetetlen szenvedés alázattal való tűrése nyűgözött le leginkább.

Majd decemberben a Facebookon egy hirdetésre akadtam erről a zarándokútról. Nagy vágyódást éreztem, meg is osztottam imaközösségem tagjaival a hirdetést, de minden szempontból lehetetlenek, távolinak tűnt. Nagy örömömre kedves imacsoporttársam visszajelzett, hogy az ő kedvenc szentje Pio atya, és hosszú évek óta nagyon szeretne eljutni hozzá. Ez már lelkesedéssel töltött el, hogy rajtam kívül is van érdeklődő, esetleg akadna társam ezen az úton. Azonban anyagi, és egyéb szempontok még mindig elbátortalanítottak.

A személyre szóló, konkrét hívás pár hónappal később érkezett meg, sok szenvedés közepette. Betegségem miatt ágyat kellett cserélnem, ennek minden anyagi vonzatával. Azonban egy kedves ügyeskezű, jószívű imacsoporttársam a kérésemre megpróbálta a régi heverő alapját megmenteni. Úgy fogott a munkához, hogy semmit nem ígért, csak próbálkozást. Hosszú órák munkájával azonban sikerült a régi heverő alapját megmenteni, felhasználni. Ezek után kedves, jótevő társam megmutatta az új ágykeret árát, amit meg kellett volna vásárolnom, ha a művelet nem sikerül. Hajszálpontosan a zarándoklat költsége volt… Akkor nyomban megszületett bennem a döntés, hogyha számomra ezt az összeget jócselekedettel megspórolták, akkor én ezt mindenképp a zarándoklatra fordítom.

Az imacsoportból hárman küldtük el a jelentkezést, azonban nem sokkal később újra minden bizonytalanná vált, mert kiderült, hogy egy kisebb műtét vár rám a nyáron, aminek időpontja nagyon bizonytalan volt. Édesanyám tanácsára (aki arra figyelmeztetett, hogy szükséges a bizalom) befizettem az előleget úgy, hogy nem tudtam a műtét időpontját. Pio atya a segítségemre sietett az időzítésben, mert úgy alakult, hogy pontosan a műtét után 6 héttel, már megerősödve tudtam útnak indulni.

Az úton

A zarándoklat minden pillanata áldott volt, az Úr még azzal is kedveskedett, hogy kis titkos vágyaimat teljesítette. Bár többször repültem már életemben, nagyon szerettem volna az ablak mellé kerülni, hogy csodálhassam a kilátást. Odafelé a jegyem nem ablak mellé szólt, de pont kedves imacsoport társam mellett, pár sorral hátrébb felszabadult hely az ablak mellett… Visszafelé pedig eleve odaszólt a jegyem, így mindkét repülőút alkalmával az ablakon csüngve (mint egy gyerek, aki először ül repülőn) fotóztam, videóztam, gyönyörködtem a felhőkben, a tengerben, a pazar kilátásban. Hatalmas örömöt jelentett, hogy imacsoportunkból végül négyen indultunk útnak, és együtt élhettük meg ezt a csodát. Ezenkívül nagyon kedves, rugalmas, jól felkészült, mélyen hívő zarándok vezetőket kaptunk (30 feletti csoport létszámmal már ketten is kísértek bennünket). És persze lelki vezetőt is kaptunk Butsy Lajos atya személyében, aki a szentmiséket, az esti beszélgetéseket, a buszúton végzett imádságot, és a keresztutat is vezette. Lehetőség volt írásban imaszándékokat összegyűjteni, és Pio atya ígéretet tett rá, hogy a négy szentmise alkalmával az egyikben mindenképpen hangosan felolvasásra kerül a kérésünk a könyörgések alkalmával.

Nem sokkal megérkezésünk után már indultunk is a szentmisére. Hihetelen érzés volt belépni abba a templomba, ahol Pio atya egykor misézett. Meglátni azt a gyóntatószéket, ahol gyóntatott, a karzatot és feszületet, ahol a stigmákat kapta. Ez leírhatatlan, nagyon megérintette a lelkünket. Az első sorban foglaltunk helyet egymás mellett négyen, a könyörgések alkalmával már az elsők között felolvasásra kerültek az imaszándékaink.

Egyik ámulatból estünk a másikba. Bár csak a következő napi közös tervezett program úticélja volt Pio atya sírjának meglátogatása (a világ minden tájáról érkezett adományokból felépült hatalmas, mozaikokkal díszitett templom altemplomában), hatalmas vonzást, hívást, jelenlétet éreztünk, és a délutáni szabadidőt felhasználva az altemplomba siettünk.

Mivel pár perc sétára laktunk ettől a helytől a négy nap folyamán többször is meglátogattuk Pio atyát a kötött, és a szabadidős programok alkalmával is. A program során meglátogattuk a celláját, ahol lakott, majd elhunyt, ahol az ördög zaklatta, nagyon megérintett bennünket ez a közelség. Az általa adományokból felépített kórházat kívülről csodálhattuk meg, a Szenvedés Enyhítésének Házára van keresztelve.

Szombaton este egy csodálatos gyertyás körmeneten vehettünk részt több ezer ember részvételével, ahol több nyelven zajlik az imádság. Tavasztól októberig minden szombaton zarándokok ezrei vesznek részt rajta. Megdöbbentő látni, hogy halála után több, mint ötven évvel is ennyi embert vonz magához.

A program során egy kevéssé ismert zarándokhelyre is ellátogattunk, melyet maga Pio atya is többször felkeresett életében, és híveit is küldte Monte Sant’Angelóba a Szent Mihály-barlangbazilikába imádkozni. Mintegy 20 km-re található San Giovanni Rotondótól, Európa egyik legfontosabb zarándokhelye, mely az UNESCO világörökség listáján szerepel, ahol Szent Mihály Arkangyal négy ízben is megjelent.

Szintén nagyon megérintettek zarándoktársaink történetei. Fakultatív módon lehetett részt venni az esti beszélgetésben, és beszámolni arról, hogy ki milyen indíttatásból jött, kit hozott a szívében magával, hogyan került kapcsolatba Pio atyával, és hogyan hallgatta meg imáit, szólt hozzá, vagy változtatta meg életét.

Epilógus

Egy fiatalember esete hatott rám leginkább, aki évekkel ezelőtt már járt itt, és komoly vitába keveredett Pio atyával, aki nagyon konkrét útmutatást adott a jövőjére vonatkozó döntéshozatalban, a rá jellemző határozottsággal és szerető szigorral. Picit „irigykedtem is” magamban, én is vágytam ilyen konkrét útmutatásra. Ilyet nem kaptam, de hívását, majd jelenlétét megtapasztalva abban, biztos vagyok, hogy lelki gyermekévé fogadott, hogy közben jár és imádkozik értem. És nyomában járva a JóIsten tenyerében érezhettem magam… Megkaptam az anyagi segítséget, társakat, szuper profi zarándok vezetőket, felejthetetlen élményeket, és mély lelki érintéseket.

Meglátogattuk a Szent Ferenc bazilikát, ahol nagy szerencsénkre egy csángó magyar szerzetes atya vezetett minket körbe, lenyűgöző művészettörténeti érdekességekkel és bűbájos humorral osztva meg a két templom és azok freskóinak, szimbolikájának értékeit.

Ellátogattunk a Porziuncola templomocskába is, ahonnan a ferences rend derűs és egyszerű lelkisége elindult a világ más tájaira, és megéreztük azt az örömöt, ami a mai napig jelen van nemcsak a helyen, hanem az ott szolgáló ferences testvérek és nővérek lelkében is. A Porziuncola ráadásul az a hely, amelynek Ferenc atyánk több mint nyolcszáz éve kijárta a pápánál, búcsújáró hely legyen, így volt tér és lehetőség a kéréseinket megfogalmazni és átimádkozni.

A kitartóakkal felzarándokoltunk egy komoly, de gyönyörű gyalogösvényen a Carceri romokhoz, ahol – többek között az esőnek hála – megtapasztalhattuk annak a hely csöndességét és elzártságát, ahová a Szent időről időre visszavonult, egyedül vagy társaival. Itt található egyébként Ferenc egyik legelbűvölőbb szobra is: saruját levetve hanyatt fekszik, és szemléli az eget, Isten alkotásait.

Assisi városát és sokszáz éves templomait, házait is megvizsgáltuk alaposabban, a bőséges szabadidőben csavargással, közösen pedig a templomokat, amelyekhez Szent Ferencnek köze volt: a San Rufino-székesegyházat, ahol megkeresztelték, a Chiesa Nuovát, ami a szülőháza helyére épült, a Santa Chiarát, ahol szent Klárával is megismerkedtünk. Végül megnéztük a Santa Maria Maggiorét, a hajdani székesegyházat, ahol levetkezett, és földi apja helyett a mennyei Atyát választotta. Itt egyébként megismerkedtünk Boldog Carlo Acutissal is, a 15 évesen elhunyt tiszta életű milánói fiúval is.

Természetesen a San Damiano sem maradt ki (lásd a fenti fényképet), ahol Szent Ferencet megszólította az Úr, s ahol egykor az eredeti bizánci kereszt függött, amely máig a ferences lelkiség egyik legszembetűnőbb jele: úton-útfélen felbukkan ferences kolostorokban, templomokban. Utunk lelki vezetője, Kelemen OFM atya részletesen el is magyarázta a kereszten látható színek és alakok szimbolikáját, ezzel is mélyítve megértésünket.

De nem csupán az elménk, hanem a szívünk megérintettségére is volt lehetőségünk ezen a zarándokúton, Szent Ferenc hazájában. Hiszen itt a kövek és az itt élő ferencesek a mai napig árasztják magukból Isten derűjét, egy olyan nyitott hellyé téve Assisit, ahol a kéréseink felfakadhatnak a szívünk legmélyéről – és ahol ha útmutatás kérünk, meg is kaphatjuk.

Stenszky Cecília

Baloldalt a két tanítvány benéz az üres sírba, majd a magdalai Mária felismeri Jézust, aki viszont arra kéri, hogy ne tartóztassa, mert dolga van.

A jobboldali falon a feltámadt Krisztus megtöri a kenyeret az emmauszi tanítványoknak, akik utána sietnek vissza Jeruzsálembe, hogy megvigyék a hírt: Jézus él.

A szemközti falon a tabernákulum fölött a Paradicsom látható középen a feltámadt Krisztust jelképező báránnyal, körülött pedig megannyi szenttel, akik közül sokat fel is ismerhetünk (Assisi Szent Ferenc, Szent Klára, II. János Pál pápa, Árpád-házi Szent Erzsébet, Kalkuttai Szent Teréz anya és még sokan mások).

Velük kívánunk áldott húsvétot!

Az útonállók is kevésbé leselkednek ránk, és (nem utolsósorban) nem kell annyi ideig abbahagynunk a megélhetést adó munkánkat. De ha csökkentek is a fizikai veszélyek és fáradalmak, az a lelki élmény, amire vágyik az ember, ugyanúgy elérhető, mint régen – és ugyanúgy Isten kegyelme által.

Nemrég egy Pannon Pilgrim által szervezett zarándokúton voltam San Giovanni Rotondóban, mégpedig repülővel. Eddigi zarándokútjaimban több volt a gyaloglás és a (szándékos vagy véletlen) böjt, illetve valami válsághelyzet mindig akadt, mert azt azért nehezen lehet megúszni, hogy minden úgy menjen, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Viszont egy zarándoklaton általában nyitottá is válik az ember arra, hogy a váratlan helyzeteket kellő lazasággal és nyugodtsággal vehesse.

Ez az út több aspektusában is különbözött a korábbiaktól. Elsősorban: vezető voltam. Másodsorban: volt velünk egy atya, így a lelki tartalomért nem én voltam a felelős, annál inkább azért, hogy hogy érzik magukat a zarándokaink. Ebbe a figyelmesség, a meghallgatás és az empátia jóval nagyobb mértékben beletartozott, mint ha csak magamban lettem volna. Harmadrészt: idegenekkel voltam együtt – akik a harmadik nap végére már nem voltak idegenek. Ez nem meglepő: ahol olyan mélységű élmények érik az embert, mint egy zarándoklaton, ott bármilyen ismeretlenből ismerős válik.

De milyen élményre is számíthat valaki, aki zarándoklatra indul San Giovanni Rotondóba, Pio atyának, a 20. század misztikus szentjének egykori lakhelyére? Egyáltalán, mi hajt valakit, hogy időt, energiát, kényelmet és pénzt nem kímélve egy zarándokhelyre menjen?

1. Zarándoknak lenni nem egyszerű turistáskodás, hanem sajátos életérzés.

A középkorban a zarándok szent ember volt; valaki, aki nem csupán a maga nevében indul útnak, hanem a szívében hordoz másokat is; szent helyre megy, mert ott az ég közelebb van egy kicsit a földhöz.

Ismerjük a genius loci, a hely szelleme fogalmát, amelyet egy ott élő ember vagy emberek hoztak létre, s ez a nehezen megfogható kisugárzás akár évszázadokkal vagy évezredekkel később is érezhető lehet ott.

2. Egyetlen ember képes milliókra hatni. Pio atya nemcsak azért misztikus és szent, mert materiális szempontból felfoghatatlan csodák vették körül (Jézus sebei megjelentek a testén, a látomásai, a bilokációi, a csodálatos gyógyulások), hanem azért is, mert emberileg még arra is nagy hatást tett, aki egyébként nem nézte jó szemmel. Szent ember. Nos, az ő hívószavára mentünk mi San Giovanni Rotondóba, ahol ötven évet töltött, de nemcsak mi, hanem több ezer más zarándok is a világ minden tájáról.

Biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki ott jelen volt, találkozott is vele.

A mi kis zarándokcsoportunkból mindenki hordozott a szívében valami kérést vagy szívének kedves embert, és lenyűgöző volt látni, ahogy az út során arcokra bomlik a társaság, s mindenki szemében megjelent az a fény, ami jelzi, hogy valamilyen módon meghallgattattak az imádságai.

3. A hegyek nem véletlenül különleges helyek. Monte Sant’ Angelóban éppen Szent Mihály napján voltunk; ide küldte Pio atya azokat, akik imádságért fordultak hozzá, hogy kérjék előbb az arkangyal oltalmát. Szeptember 29-én azonban nem volt lehetőségünk csöndes magányban merengeni a hegyen Isten nagyságán, mert olyan sok ember volt ott, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni. Nos, Istennek semmi sem lehetetlen. A barlangszentélyű bazilika bejárata fölött – amely a világ minden bizonnyal egyetlen olyan keresztény szentélye, amelyet nem püspök, hanem maga Szent Mihály arkangyal szentelt föl – a következő felírás olvasható: Terribilis est locus iste hic domus dei est et porta coeli. Rettenetes ez a hely: Istennek a háza és az egek kapuja. Ez még a sokszázezres tömegben is érzékelhető volt.

4. Az élethez hozzátartozik a váratlan, a zavarba ejtő, a keretekből kilógó. Az is, hogy egyszerre túl sok ember van körülöttünk. Az is, hogy ha váratlanul egyedül találjuk magunkat. Az is, hogy hibázunk. Mindannyiunknak lehetőségünk van találkozni Istennel életünk során, és leginkább pont az ilyen alkalmakkor. Hogy ez miért rettenetes? Zeusz a görög monda szerint egyszer jelent csak meg teljes valójában az egyik szerelmének, és az nem élte túl. Ha már a görögök mitológiája ilyen érzékletesen leírja a numinózussal, istenivel való találkozást, talán nem túlzás azt állítani, hogy a terribilis kifejezés helyénvaló. És aki úgy tér meg egy szent helyről, hogy legalább egyetlen perc volt abból a pár napból vagy hétből, amikor átérezte a saját parányiságát, akkor a rettenetes azt jelöli, hogy hagytuk magunkat megérintődni és átváltoztatni, s ez a rettenet az elkerülhetetlen változás fájdalmas, átalakító erejét jelenti.

Egy születést. Megújulást. Egy új szakaszt akár az életünkben, akár a gondolkodásunkban, akár a lelkünkben.

5. Szüntelenül egyensúlyozunk a munka és a megpihenés között, és ez rendben van így. Beszív, kifúj. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy a lelki gyakorlatok ahhoz hasonlítanak, amikor az ember sokáig van a víz alatt – a hétköznapok taposómalmában –, és ahhoz, hogy tovább tudja csinálni, időnként föl kell merülni a felszínre levegőt venni. Akkor meglátjuk azt is, hogy merre haladunk, és azt is, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk – és kinek az erejével. Egy zarándokút ilyen lehetőség.

Az ember, aki visszatér, valamilyen szempontból már nem ugyanaz, mint aki elindult.

És ekkor jöhet a következő nagy kihívás: a mindennapokba beépíteni a kapott ajándékokat: a levegőt felhasználni, és úszni tovább.

Stenszky Cecília
eredetileg megjelent: kepmas.hu, 2019. november 29.

A Pannon Pilgrim zarándokaival is.

2018 novemberében San Giovanni Rotondóba zarándokoltunk. Több szentmisén is részt vettünk és sokat imádkoztunk Pio atya kegyhelyénél. Utána jónéhány köszönő e-mailt kaptunk; álljon itt közülük kettő, természetesen szerkesztve:

Feladó: B. Katalin <…@gmail.com>
Dátum: 2018. november 20. 9:16

Kedves Gábor!

Szeretném megosztani Veled Pio atyához kötődő kapcsolatomat. Jó volt hallani a történeteket amelyeket felolvastál. Pio atya a mai napig csodákat tesz. Én nem is tudtam róla, hogy még velem is megtörténhet.

Klára nővér, akivel együtt voltam elmesélte, hogy fiatalként haldoklott, szívrendellenességgel született. Pio atya megjelent neki személyesen és megmentette.

Köszönöm, hogy elolvasod a tanúságtételemet. Azóta is történt csoda, amit nem írtam meg.

Álmomban ígéretet kaptam, hogy hamarosan férjhez fogok menni. Sokat imádkoztam hűséges társért, de nem igazán jött össze. Le is mondtam róla. Pio atya azt mondta: „harmadszor is vissza fogsz jönni hozzám a társaddal együtt”. Hittem is nem is. Tavaly volt az esküvőnk. A férjem nem tudott velem jönni, mert anyósom nagyon beteg, de el fogom küldeni hálát adni, és örülnék ha Veletek menne.

Ha jónak látod fel is olvashatod a következő zarándoklaton.

Isten áldjon! Köszönöm, hogy Veletek lehettem.

Kati

Feladó: K. Ágners <…@gmail.com>
Dátum: november 20. 11:54

Kedves Gábor!

[…]

Én Monte Sant’Angelóból hoztam haza kicsi köveket… Azt éreztem ebből szép ajándék lehet majd karácsonyra a Pió atyának írható levélpapírral együtt… A Karácsony csendjében megírni, az Úr elé tenni kinek-kinek, hogy mi az, amiből gyógyulást kér…

A hétvégén kiderült, hogy valaki nagyon hirtelen kapott egy nagyon rossz diagnózist, azonnali műtéti fenyegetéssel… Fogtam hát egy kis követ, és elmentem a családhoz. Meséltem mindarról, amit megéltem, amit a kis kő jelenthet: bizalmat, Istenre hagyatkozást, elengedést… Az Édesapa szorongása oldódni látszott. Tegnap reggel bekerült a kórházba, ahol kiderült, hogy nem rosszindulatú, és azonnal műtétre nincs szükség…

[…]

Íme a történet vége: az édesapának múlt héten volt egy MR vizsgálata, hogy kiderüljön, hogy a – nem rosszindulatú – daganat hogyan helyezkedik el, kell-e, lehet-e, műteni. Ma találkoztam vele. Kérdeztem, mi az eredmény, mit tudott meg az MR vizsgálatból, kell-e műteni… Mosolygott, és azt mondta, nem, nincs daganata…

Ez egy mai, élő csoda…

Ági

Zircről – a Bakony fővárosából – Esztergom/Budapest felé elindulva hamarosan meg is érkezünk az Ördög-árok bejáratához, ami a Mária út Magyarországi szakaszának legvadregényesebb helye. Mint neve is mutatja, hogy valami különleges dologgal állunk szembe. Ördögök ugyan nem laknak az árokban vagy a szurdokvölgy szélén kialakult mintegy 50 sziklaüregben, ám a nevet adó nép így gondolhatta, hiszen a völgy olyan megközelíthetetlennek, olyan végigjárhatatlannak tűnt. És még a Bakonyban is – ahol azért van még néhány szurdokvölgy – különlegesnek, ördögi teremtésnek látszott.

De mi is ez valójában? Egy tektonikus úton (földmozgások következtében kialakult) völgy, amelyet az időszakos vízfolyás tovább mélyített, és a végén még – biztos, ami biztos – egy pár földrengés is legurított néhány óriási sziklát az aljára.

A völgy bejáratától kezdve egy ideig még rendes ösvényen gyalogolhatunk, majd lassan szűkülni kezd a szurdok. Többször kell a patakmedren átkelni, ami azonban általában nem okoz nehézséget: bőségesen állnak rendelkezésre kisebb kövek (macskakövek), amelyeken lépkedve könnyedén átkelhetünk a patakon (főleg ha esetleg nincs is víz a mederben, ami azért elég gyakran előfordul).

Az ösvény aztán kezd nehezebbé válni: be-benövik az ágak, vagy éppen a völgy oldalára kell kissé felkapaszkodnunk meredek ösvényen. Maga az út is gyakran helyet változtat, ugyanis az egyes áradások évente-kétévente elmossák a már kitaposott ösvényt.

Két igazán nehéz rész van az árokban: először egy nagyobb szikláról kell minden segédeszköz nélkül lemászni (társaink segíthetnek, ők nem számítanak segédeszköznek), majd jön az Ördög-gát, más néven Gizella-átjáró. Itt a völgy útját egy ház nagyságú szikla állja el, amelyre elsőnek felmászni majd lemászni kell – mintegy 6 méteres magasságból. Itt azonban a sziklába rögzített láncok és kötelek, valamint létrák segítenek az ereszkedésben. Pont úgy, mint az Alpok vagy a Kárpátok nehezebb útszakaszain, az úgynevezett via ferratákon („vasalt utak”).

Nem mondhatni, hogy annyira egyszerű lenne itt végigmenni, de azért nem is lehetetlen. A fiamnak például egészen jól ment:

És még egy bizonyíték, hogy megcsinálható: én először 15 éves koromban jártam itt ráadásul a kutyámmal, aki egy rövid lábú tacskó volt és így képtelen arra, hogy lemásszon. Megfogtam hát az egyik kezemben, és a másik kezemmel kapaszkodva ügyesen leereszkedtem a létrán.

Az Ördög-gát megmászását a kevésbé bátrak egy rövid kitérővel elkerülhetik anélkül, hogy bármilyen látványról le kellene mondaniuk. Ugyanis a lépcsős kerülőút pont az Ördög-gát előtt ágazik el és nem sokkal utána vissza is tér a völgybe. Hazánk páratlan természeti látványossága így felülről és alulról is megtekinthető a vízeséssel együtt: itt ugyanis egy 3 méteres vízesés is található, amely leginkább esős időben vagy hóolvadás után látványos. Mindamellett ne kívánjunk nagyon csapadékos időt, mert azzal a völgy végigjárását nehezítjük.

Persze ha már ilyen sziklás a völgy találhatunk benne másik vízesést is: egy nagyobbat, és számtalan kis csobogót.

Bár egy nehezebb szakasz ez az Ördög-árok, mindenki, aki csak bír, menjen végig rajta, mert a sziklák, a vízesések látványa és a csobogó patak hangja megéri a fáradságot. És akkor még az átélt kalandról nem is beszéltünk!

S mit rejt a hely zarándokszempontból: a spiritualitásra fogékony ember ilyen helyeken járva egykönnyen rácsodálkozik az Alkotó avagy Teremtő zsenialitására…

Hernády Attila

Szidónia: Milyen indíttatásból vágtál neki az Útnak?

Fülei Edit: Elsősorban próbatétel, képes vagyok e ekkora utat megtenni. Szerettem volna kiszakadni a rohanó hétköznapokból, egyedül lenni, egy rövid időre magam mögött hagyni a problémákat és csak magammal, saját érzéseim foglalkozni, elmélyedni a gondolataimban.

Kovács Ágnes: Mivel a Spanyol El Caminót is meg szeretném majd csinálni, mindenképpen egy próbát szerettem volna tenni előtte. Bírom-e a korom miatt.

Szidónia: Volt-e előtte, ami vagy aki visszatartott, félelmet keltett benned az Úttal kapcsolatban?

Ágnes: Volt. Nem volt olyan ember, aki jött volna velem. Vidéki lakosként bátortalan voltam. És amikor megláttam a lehetőséget a Pannon Pilgrimmel, mégis belevágtam.

Edit: Mindenki támogatott, bár volt a családban olyan, aki nem értette miért akarok ennyit gyalogolni, mi ennek a lelki háttere! Alapvetően számomra szó szerint ajándék volt ez az út, mivel az anyagi részét három nagybátyám finanszírozta, illetve édesanyám.

Szidónia: A szervezéssel kapcsolatban van-e valamilyen észrevételed?

Edit: Tökéletes volt a szervezés, maximális volt Balázs odaadása!

Ágnes: Minden tökéletes volt, kicsit drágállom.

Szidónia: Használtad-e az elkészített lelki gondolatébresztő füzetet?

Edit: Ha jutott még rá erő/idő, használtam! Nagyon jó ötletnek tartom, szerettem elolvasgatni az aznapi gondolatokat! Pozitív löketet adott az út során!

Ágnes: Csak az elején használtam, utána már túl fáradt voltam hozzá. Nem minden este olvastam bele, a vacsora, a mosás elvette az időt.

Szidónia: Mi volt a legszebb dolog a 11 nap alatt számodra?

Ágnes: Mindenképpen Magyarország szépsége. Végig.

Edit: Rengeteg élménnyel gazdagodtam! Nem is tudom melyik a legszebb! Talán volt egy gyönyörű pillanat, amikor ott álltam a búzamező mellett, szemet gyönyörködtető volt a táj, sütött a nap, közeledtünk Mocsa felé és elhittem, hogy tényleg ott vagyok! Éreztem, hogy a csend nem üres…

Szidónia: Mi volt a legnehezebb dolog számodra az Út során?

Edit: Nem volt ilyen! Előfordult, hogy fájt a lábam, elő jöttek vízhólyagok, de ez hozzá tartozik egy ilyen úthoz! Olyankor mindig arra gondoltam, miért csinálom!

Ágnes: A 30 km-es szakaszok és a meleg.

Szidónia: Melyik volt a legfárasztóbb szakasz számodra?

Edit: A 2. nap, Zsámbék előtti szakasz a napraforgók között! Úgy éreztem, sosem érünk oda!

Ágnes: Ászár–Pannonhalma.

Szidónia: Volt olyan nap, amit nagyon lazának, majdnem fölöslegesnek tartottál?

Ágnes: Nem volt, kellett laza nap is (Győr).

Edit: Nekem nem volt ilyen! Bár a Győrbe való megérkezés számomra sokkoló volt, azt a szakaszt szívesen kihagytam volna!

Szidónia: Elérted-e a célod az úttal?

Edit: Abszolút! Teljesen feltöltődtem minden szempontból! Mindenki, akivel találkozom, észreveszi rajtam a változást! Sikerült magamban tisztázni a bennem rejlő kérdéseket, választ kaptam az elmúlt évek történéseire és tudom mi az amire szükségem van, és mi az amit ki kell iktatnom az életemből.

Ágnes: Elértem, nagyon jó megtapasztalás volt, mit vittem feleslegesen és mit kellett volna inkább vinnem.

Szidónia: Tervezed-e a további zarándoklatok megtételét itthon vagy külföldön?

Ágnes: Tervezem, de még nincs konkrét.

Edit: Feltétlenül! Alig várom, hogy újra elinduljak!

Szidónia: Bármilyen egyéb észrevétel, tanács, meglátás?

Ágnes: Én mindennel elégedett voltam.

Edit: Lehet, hogy egyszerűbb szállásokkal lehetne a költségeken csökkenteni. De egyébként szuper helyeken aludtunk, imádtam Tatán a tóra néző erkélyt, és Pannonhalmán az apátságra néző teraszunkat! Még egyszer mindent köszönök! Azt hiszem, ezt nem tudom elégszer elmondani!

Ugyanis Szent István király jobb keze csak 1971 óta van budapesti Szent István Bazilika (jelenlegi) Szent Jobb kápolnájában, ezt megelőzően ugyanis – az ’50-es évek elejétől – a plébánia egyik szobájában őrizték.

De hol volt a háború előtt? A Budai Várban, a fent megjelölt helyen.

Ebben a – jelenleg – balatonalmádi kápolnában, ami – akkor még – a Budai Várpalotában állt, mint a Zsigmond kápolna egyik fülkéje. Ez a Zsigmond kápolna a várban ma is látható Mátyás kútja szoborkompozíció mögött állt, és a II. Világháborúban a vár bombázásakor súlyosan megsérült. (A Szent Jobbot ekkorra már Ausztriába „menekítették”.)

A Szent Jobb őrzésére szolgáló kápolnafülke azonban csodálatos módon (viszonylag) épségben maradt.

A háború után még sokáig meghatározta Budapest látképét a romos vár, hiszen sokáig senki sem törődött annak helyreállításával, és a romok alatt rejtőző Szent Jobb-fülkével.

Mígnem az ’50-es években – a legsötétebb kommunizmus idején – Balatonalmádi akkor plébánosa, dr. Pintér Sándor, tudomást szerzett róla, hogy milyen kincs rejtőzik a budai vár romjai alatt, és sikerült az egész kápolnafülkét megszereznie. Az építményt darabokra szedték – már amit kellett, mert nem esett szét a bombázástól – és teherautókon Balatonalmádiba vitték. Így kerültek ide a fülke kövei, annak jelentős műalkotásaival a kápolnafülke boltozati mozaikja, az oltár, a fülke kovácsoltvas kapuja és annak márvány kerete.

A képen látható templom mellett az idehozott anyagokból hamarosan fel is építették újra a Szent Jobb kápolnát.

És, hogy teljes legyen a kép 2000. május 13-án egy napra maga a Szent Jobb is visszatért régi őrzési helyére. Ezt követően a kézereklyét ugyan visszavitték Budapestre, azonban 2001-től egy Szent Jobbról levált töredéket őriz a kápolna. Miután pedig 2007-ben Boldog Gizella és Szent Imre egy-egy ereklyéje is megérkezett Balatonalmádiba, a kápolnában – az egész világon egyedülállóan – egy helyen láthatók a Magyar Szent Család mindhárom tagjának ereklyéi.

Ha velünk tart a Balaton-felvidéki zarándoklatunkon, ön is megcsodálhatja ezt, ugyanis ez lesz a zarándoklatunk kiindulópontja.