A katolikus lexikon szerint a zarándoklat egy zarándokhely fölkeresése egyénileg vagy közösségben, s ott vallási gyakorlatok végzése jámborságból, fogadalomból vagy vezeklésből. Honnan ered? Mit jelent? Vajon a kereszténység előtt is létezett? Mióta?

Hogy alaposabban megértsük ezt a jelenséget, tevékenységet, először nézzük meg a szót, amit használunk: szláv eredetű, jelentése „idegen, vándor”. Magyarul hasonló jelentésű búcsújárónak is szoktuk mondani, s mi természetesen a kereszténységhez kötjük, de a zarándoklás sokkal elterjedtebb.

A zarándoklat minden vallásban megtalálható, mégha néhol határozottabb szerepet is tölt be, mint másutt. Mint ahogy az emberiségben mindig is élt a tudata egy felsőbb hatalomnak, úgy van velünk a vágy is, hogy bizonyos helyeken közvetlenebbül találkozhassunk ezzel a természetfelettivel, mint otthon vagy a hétköznapi életünkben.

Már vallások

A hinduizmusban a Kumbh Mela egy rendszeresen (6, 12 vagy 144 évente) ismétlődő tömeges zarándoklat, ami során sok százezer hívő látogat el a Gangeszhez vagy a három szent folyó találkozásához. Az esemény az égitestek mozgásával, különösen a Jupiterrel áll kapcsolatban.

A zsidóknál is évszázadokig, egészen pontosan a jeruzsálemi templom lerombolásáig létezett ez a gyakorlat, amit még Mózes rendelt el a Kánaánba való bevonulás előtt.

Az iszlám vallásnak egyik alapköve a mekkai zarándoklat, ám természetesen ezen kívül is vannak szent helyszíneik, például Karbala, ahol Mohammed unokájának sírja található.

Kereszténység

A keresztények általában Jézus, Mária, vagy valamelyik szent életének helyszíneit keresik fel, illetve olyan kegyhelyeket, ahol valamilyen csoda történt.

Akárhány vallás, akárhány helyszín és szokás, néhány dolog mégis közös mindenütt a világban: célja a vallásos elmélyülés, a megtisztulás, esetleg egy cél eléréséért, gyógyulásért való könyörgés. Az út lényege, hogy gyakori imádkozással és lemondással közelebb kerüljünk a világ teremtőjéhez. Ez utóbbinak jele (vagy eszköze) gyakran a gyaloglás.

Talán mondani sem kell, hogy a zarándokút kiváló lehetőség új kapcsolatok teremtésére is magunkhoz hasonló emberekkel, és néha egészen különbözőkkel is, hiszen a hit és az utazás élménye évezredek óta összekapcsol mindenkit, aki útra kel, hogy jobban megértse Istent, önmagát és a világot, amiben él.

Babos Magdolna

Tizennyolc évvel ezelőtt Ann Sieben felmondott jól fizető állásában Coloradóban, hogy a hit kézzelfogható tanúja legyen a kaotikus világban. Most 305 Szent Mártonról elnevezett francia települést keres fel.

Ann Sieben, az amerikai zarándok neve egyre ismertebb Franciaország-szerte – együtt Szent Márton emlékével, akinek nevét és tetteit újra életre kelti. És valóban: az ő története különleges. A denveri születésű, korábban atomenergetikai mérnökként dolgozó Sieben 18 évvel ezelőtt otthagyta karrierjét, hogy állandó zarándokként éljen.

Amikor idén nyáron útnak indult gyalogosan Tours városából (Franciaország középső részén), már háromnegyedénél járt egy olyan vállalkozásnak, amelyre kevesen vállalkoznának: felkeresni minden francia települést, amely Szent Mártonról kapta a nevét. Célja, hogy a még hátralévő 53 települést éppen Szent Márton ünnepére, november 11-re érje el.

Ennek a zarándoknak, aki eddig 56 országban több mint 88 000 kilométert gyalogolt, az út nem pusztán távolságok megtételéről szól, hanem emberi kapcsolatok szövéséről is – Európa egyik legnépszerűbb szentjének példáján keresztül.

Szent Márton nagykövete

A történet 2007-ben egy szabad évre tervezett zarándokúttal kezdődött Canterburyből Rómába – és élethivatássá vált.

„Idővel rájöttem, hogy ez az, amiért itt vagyok” – mesélte a National Catholic Register-nek adott interjúban. – „Járni, találkozni az emberekkel ott, ahol élnek, minden hátsó szándék nélkül; meglátni Krisztust az arcukban, és visszatükrözni nekik – ez ad értelmet az életemnek.”

Legutóbbi vállalkozása teljes egészében Szent Márton tours-i püspöknek szól, aki a 4. században katonából lett püspökké, és akit leginkább arról ismerünk, hogy köpenyét kettévágta, hogy megossza egy koldussal – ez az esemény az észak-franciaországi Amiens városában történt, ahol Sieben nemrég járt. Gyakran nevezi magát „Szent Márton nagykövetének”, tudatosan ápolva a szent emlékét, amely ma is élő Európa-szerte.

2017 és 2018 között hat hónapon át gyalogolt a Duna és a Rajna mentén, végigjárva azokat a római határvidékeket, ahol Márton katonaként szolgált. „Amikor elértem Tours-t, jött az ihlet: felkeresek minden európai települést, amelyet Szent Mártonról neveztek el. Franciaországgal kezdem.”

Ami különösen vonzotta Mártont, az nem a halálához való viszony volt, hanem az élete példája. „Ő volt az első szent, akit nem mártíromsága, hanem élete példája miatt tiszteltek. Ez óriási dolog” – mondja Sieben, hozzátéve, hogy Szent Márton alapította Európa legelső kolostorait, amelyek évszázadokra meghatározták a kontinens keresztény arculatát.

A projekt a COVID-járvány csendes hónapjaiban formálódott: Sieben ekkor nem az utakat járta, hanem számítógép előtt tervezte meg azokat. Összeállított egy 305 francia városból és faluból álló listát, amely Szent Márton nevét viseli – Európában senkiről sem neveztek el ennyi települést –, majd öt nagy körútba rendezte őket, mindegyiket Tours-ban, a Szent Márton-bazilikánál kezdve és zárva, ahol a szent püspökként szolgált és meghalt.

Most az utolsó körútján tart, és már mintegy 255 települést meglátogatott, ahol gyakran a polgármesterek, plébánosok és helyi újságírók fogadják örömmel, sőt gyakran elkísérik egy-egy szakaszon.

A bizonytalanság ölelése

A zarándok életmódja szigorúan egyszerű.

„Egész nap gyalogolok” – mondja. – „Ebben a Szent Márton-projektben átlagosan napi 35 kilométert, vagyis 8–9 órát.” Napját egy kávéval kezdi, felveszi a hátizsákját, és elindul – mindig készen arra, hogy megálljon bármely faluban, ahol Szent Márton tiszteletére emeltek templomot.

Útközben apró gesztusokkal szeret beszélgetést kezdeményezni, például amikor vizet kér. „Így kezdődik” – mondja. – „Aztán elmesélem, mit csinálok: beszélek Szent Mártonról, ők pedig mesélnek az életükről. A zarándoklat a bizalom építéséről szól idegenek között. Ez a béke alapja.”

Bár gyakran hívják meg helyiek, hogy náluk aludjon, Sieben az útvonalakat gondosan megtervezi, a Szent Márton Európai Kulturális Központ segítségével, amely a kontinens Via Sancti Martini zarándokútvonalait gondozza. Néha a polgármesterek fogadást vagy vacsorát szerveznek a tiszteletére, ő azonban hangsúlyozza: sosem aggódik amiatt, hol fog aludni.

„Kis termetű, középkorú nő vagyok. Ártalmatlannak látszom. Az emberek befogadnak, együtt vacsorázunk, iszunk egy pohár bort, és mindig örömmel. Még soha nem aludtam a szabadban, és sosem kellett emiatt aggódnom.”

Számára épp az adja az út értelmét, hogy nem tudja, mit hoz a következő nap. „Minden nap új nap a Zarándokok Földjén! Ez a legszebb benne” – mondja mosolyogva. – „Rég rájöttem, hogy a bizonytalanság a hit alapállapota. Meg kellett tanulnom szeretni a bizonytalanságot.”

A világ újraemberiesítése

Sieben útja a nukleáris mérnökségtől az örök zarándoklathoz fokozatos, de végleges fordulat volt. Egy zarándoklat hozta a másikat, míg az ötödik – a Santiago de Compostelából Jeruzsálembe vezető gyalogút Észak-Afrikán át, az arab tavasz idején – végleg megpecsételte hivatását.

„Sok nehézséggel kellett szembenéznem” – meséli –, „de megtapasztaltam az emberiségben rejlő szeretetet is. Akkor tudtam, hogy ez az én utam.”

Azóta szentek tiszteletére járja a világot, tengereket és határokat átszelve – Szent Jakab, Szent Péter, Szent András és mások nyomában –, míg végül minden jel a Magyarországon született szentre mutatott, aki egész Európában elterjesztette hitét.

Sieben számára a zarándoklat több, mint gyaloglás: a világ újraemberiesítésének módja.

„A zarándokoknak nincs hátsó szándékuk” – mondja. – „Nem akarunk eladni semmit, sem megtéríteni senkit. Csak mosolyogni, figyelni, kitartónak és udvariasnak lenni, és bizalmat építeni.”

Ez a hozzáállás szerinte ellenszere annak a gyanakvó, megosztott kultúrának, amelyben ma élünk – különösen egy olyan korban, amikor az emberek leginkább képernyőkön és avatárokon keresztül kommunikálnak egymással.

Reméli, hogy egyre többen fedezik majd fel a Szent Jakab útján túl is a zarándoklat szépségét.

„Szinte senki, aki Santiago felé zarándokol, nem tudja, ki volt Szent Jakab” – mondja. – „De akik a Via Sancti Martini útján járnak, tudják, ki volt Szent Márton, és mit képviselt. Ez egy régebbi, hagyományosabb zarándokhálózat, amely valóban átalakító erejű lehet.”

Miután idén ősszel befejezi franciaországi Szent Márton-útját, rövid időre visszatér új-mexikói otthonába, majd ismét útra kel – ezúttal Skóciában és Észak-Angliában követi Szent Márton hatását a kelta szentek körében. Tervei szerint 2028-ra gyalogolja le 100 000. kilométerét.

De számára a számoknál fontosabb a hivatás lelke.

„A világnak több zarándokra van szüksége!” – mondja derűsen. – „Túl kevesen vagyunk odakint. Képzeld el, ha több ember lépne be ismeretlenként egy faluba, és testvérként távozna. Erre képes a zarándoklat.”

Forrás: National Catholic Register, 2025. október 4.

Aki egy szentévben Rómába látogat, kiemelt idejű és helyű zarándoklaton vesz részt. Ez már évszázadokkal ezelőtt is így volt. A zarándoklat mindig is hangsúlyos gyakorlat és egyúttal allegória volt az egyházban: földi életünk is egyfajta zarándoklat az öröklét felé, és ennek kicsiben való megvalósulása, egy konkrét zarándoklat hozzá tartozott a vallásossághoz, a katolikusoknál ugyanúgy, mint más vallásokba.

Három nagy zarándokcél volt a középkori Európában:

• a Szentföld: leginkább Jeruzsálem,
• Santiago de Compostela, ahol Szent Jakab sírja volt, illetve
• Szent Péter és Pál apostolok sírja Rómában.

További kisebb zarándokhelyek voltak még az olasz csizma sarkán lévő Gargano félszigeten, Monte Sant’Angeloban a Szent Mihály-bazilika (az egyetlen a világon, amelyet nem emberkéz szentelt föl); Bari, ahol Szent Miklós ereklyéi vannak a mai napig, illetve szintén Szent Mihályhoz kapcsolódó Mont-Saint-Michel Franciaországban. [Ezekre a helyekre a Pannon Pilgrimmel is eljuthatsz.] A szentévekben Róma még kiemeltebb központ lett, mert míg a többi években eloszlott a zarándokok tömege Európában, a szentévekben elsősorban Rómára koncentrálódott. 

A középkorban zarándoknak lenni komoly elhatározást, és nagy anyagi hátteret vagy óriási bátorságot (s persze rengeteg időt) követelt. A várható „haszon” jórészt a léleknek az Istenhez és egyúttal az üdvösséghez való közelebb jutása volt. Mindennek ellenére, sőt, talán éppen azért, mert a hétköznapi élet kiszámíthatatlanabb, nehezebb és veszélyesebb volt, és mert Európát átszőtte a felvilágosodás előtti vallásosság, nem volt kérdés, hogy aki kicsit is komolyan veszi hitét, az zarándoklatra indul.

A középkori zarándokok részben Isten kegyelmére, részben pedig mások jóindulatára voltak bízva. A zarándokokat befogadó szálláshelyek maguk is részesültek a zarándokokra áramló áldásból, többek között ezért érte meg nekik befogadni a zarándokokat. Ami az utazás módját illeti: a középkori zarándok többnyire gyalogszerrel közlekedett, mert nemigen akadt más – legfeljebb szamár, esetleg hajó, Jeruzsálembe menet. Akadt, aki el sem ért úti céljához, de azokra, akik a zarándoklat során meghaltak, már VIII. Bonifác is gondolt, és az 1300-as első szentév lezárásakor, december 25-én teljes búcsút hirdetett számukra is.

A középkori szentévek sajátosságai

Az 1350-es szentév a pápaság avignoni korszakára, az ún. avignoni fogság idejére (1309–1377) esett, amikor pápák és ellenpápák nehezen kibogozható politikai és teológiai vitákba bonyolódtak. Ennek ellenére Rómában ekkor is volt szentévek: 1350-ben VI. Kelemen Avignonból irányította az eseményeket, és rendezte meg a Rómában zajló jubileumi évet. A szent cselekmények között profának is bekövetkeztek, például felemelte az egyházi adókat, és ebből finanszírozta többek között az utak rendbetételét.

Az 1450-ben zajló szentév a Szentek Jubileuma volt, és V. Miklós pápa ezzel a nagy nyugati egyházszakadás után az Egyház egységét erősítette meg, ekkor avatták szentté többek között a ferences Sienai Szent Bernardint. A meglepően nagy számú zarándok miatt a 15 napos bűnbánati és templomlátogatási időt 5 napra csökkentették. A szentévben sok magyar főúr is elzarándokolt Rómába, illetve a későbbi szentek közül az ekkor már 64 éves Kapisztrán Szent János is.

Az 1550-es szentévre jelent meg az igény és valósult meg nem sokkal később egy állandó szálláshely a zarándokoknak: a Trinità dei Pellegrini zarándokház és templom, mely több százezer zarándokot fogadott már abban az évben, és az azt követő szentévekben is; a mai napig Róma egyik különlegesen szép barokk épülete és zarándokszállása. A hely Neri Szent Fülöphöz is kötődik, hiszen ő volt az, aki sürgette a pápát a zarándokszállás megépíttetésére. Szintén Szent Fülöphöz kötődik a hét zarándokbazilikát összekötő Rómán belüli zarándoklat népszerűsítése, amit a cikk bevezető képe is ábrázol egy 1575-ös metszeten.

A pápák a szentéveket megelőzően próbáltak gondoskodni arról, hogy az Örök Város a rengeteg zarándokot be tudja fogadni. 1600-ban például VIII. Kelemen elrendelte a városba vezető utak kijavítását, eltörölte a liszt adóját, és megtiltotta a háztulajdonosoknak, hogy a bérleti díjakat felemeljék, vagy bérlőiket kilakoltassák – ezek szerint volt ilyen szándék akkor is, ahogy most is előfordul. A vendéglősöket, szállodatulajdonosokat, boltosokat és boltosokat figyelmeztették az áremelésre.

Betiltotta a farsangi ünnepségeket, és házat épített az Alpokon túlról érkező szegény püspökök és papok elhelyezésére. Ez utóbbi munkához a római zsidó közösség 500 szalmamatracot és takarót ajánlott fel. Hárommillió(!) (csak húsvétra mintegy 200.000) zarándok érkezett a mintegy 100 000 lakosú Rómába. Franz Schott belga jogász Antwerpenben Itinerarium nobiliorum Italiae regionum, urbium, oppidorum, et locorum címmel útikönyvet adott ki az Itáliába zarándoklók számára, amelyet később olaszra is lefordítottak. Maga VIII. Kelemen pápa folyamatosan jó példát mutatott azzal, hogy személyesen szolgálta ki a zarándokokat az asztalnál, gyóntatta őket, térden állva mászta meg a Szent Lépcsőt, naponta tizenkét szegénnyel étkezett, 60-szor (vagyis a rómaiaknak szükségesnél kétszer több alkalommal) látogatta meg a bazilikákat, és személyesen kereste fel a vezeklőhelyeket (hogy ellenőrizze állapotukat és működésüket). A bűnbánat jeleként még a bíborosok is lemondtak a bíbor viseléséről. 1600. december 31. helyett köszvénybetegsége miatt (amely egyébként már a megnyitást is késletette), VIII. Kelemen 1601. január 13-án zárta be a Szent Kaput.

A szentévek a középkorban és később, a 16-17. században sem  voltak zökkenőmentesek – valami mindig történt, hol háború, hol járvány, hol belső viszály. Az azonban, hogy minden egyes szentév egyéni és közösségi szinten is különleges eseményekkel és megtérésekkel volt tele, a Szentlélek közbenjárásának köszönhető, mint mindig.

A zsidó hagyományok

Mózes harmadik könyvének, a Leviták könyvének 25. fejezete a forrása a zsidó hagyománynak, mely szerint minden 7. évben parlagon kell hagyni a földeket, s elengedni a rabszolgákat, ez a Smitá vagy szombatév (itt is van: 2 Mózes 21,1-6). Ezen kívül előírás még, hogy minden 7×7 esztendőt követő évben jobel évet tartsanak (innen ered a jubileum szavunk), vagyis minden egyéb tulajdon is kerüljön vissza az eredeti tulajdonoshoz: az Úrhoz. Vonatkozott ez elsősorban a földek és a rabszolgák, de még az adózás elengedésére is, amelyet olykor nem zsidó uralkodók is betartottak, többek között Nagy Sándor is.

A gyakorlatban azonban ez a szokás vajmi kevéssé valósult meg. Jeremiás könyvében előfordul ugyan egy eset (Jer 34, 8-22), ám az elengedett rabszolgákat – a próféták ostorozása ellenére – még ekkor is visszafűzték a rabláncra. 

VIII. Bonifác pápa

A katolikus egyház ezt a hagyományt csak egy bő évezreddel később fedezte fel újra, ezúttal már nem tárgyi tulajdonra, hanem a bűntől való megszabadulásra vonatkozóan. A középkor és a reneszánsz határának viharos történelmi eseményei közt próbált helytállni VIII. Bonifác, a katolikus egyház 193. pápája, több-kevesebb sikerrel. E korszakról és előzményeiről bőségesen olvashatunk Umberto Eco A rózsa neve című könyvében, ahol mintegy mellékesen a 13-14. század egyháztörténetét is ábrázolja humanista alapossággal.

VIII. Bonifác volt egyébként az, aki a pápai tiarára a második koronát ráhelyeztette, és ő volt az első, aki lemondott pápát követett, ő alapította meg Róma első egyetemét, a – ma is működő – Sapienzát. Nagy jótette a művészetek kedvelőinek, hogy Giotto di Bondonét felfogadta a pápai udvarba freskókat festeni római és más itáliai bazilikákba. Megosztó személyiség volt, már életében is nagyon nehezen viselte őt Dante Alighieri, aki bele is írta a pápát az Isteni színjátékba, mégpedig a pokol egyik legmélyebb bugyrába, halála után pedig a Stabat Mater költője, Jacopone da Todi, a fehér guelfek hű követője is becsmérlően nyilatkozott róla.

Az első szentév 1300-ban

1300. február 22-én hirdette meg VIII. Bonifác az első szentévet, az Antiquorum habet fide kezdetű pápai bullával, hogy a centenárium az egyetemes megbocsátás és kiengesztelődés esztendeje legyen. Szándéka szerint ezzel több legyet is ütött egy csapásra: az elmúlt évszázadok viharaiban megtépázott pápai tekintélyt helyreállítja, és a Rómába érkező zarándokok tömegeitől némi tőkét gyűjt a jövendő keresztes hadjáratra. Nem mellesleg, a szentév során Róma templomait és bazilikáit is felújították. Egy korabeli krónikás szerint mindegy 200 ezer zarándok lepte el Róma utcáit, különösen Szent Péter és Pál napján, 1300 június 29-én. (Az Örök Város lakossága ekkoriban 30-40.000 fő lehetett, mint manapság Vác, Baja vagy Cegléd.)

Egy további oka is volt a szentév nagyszabású rendezvényének: hogy a zarándoklatoknak ellenőrizhető kereteket adjanak. Abban a korban nem voltak ritkák a megkérdőjelezhető szándékú, eretnek jellegű csoportosulások, gondoljunk csak a flagellánsokra. Az egyház ezekben általában fenyegetést látott, s igen határozottan lépett fel ellenük, aminek része volt a zarándoklás szabályozása is.

A legelső szentévben még megkülönböztették a római és a messziről jött zarándokokat. A helybélieknek 30 ízben kellett ellátogatni Szent Péter és Pál apostol sírhelyéhez, a messziről jötteknek ellenben elég volt ezt 15-ször megtenni.

VIII. Bonifác pápa a Szent Péter-bazilika altemplomában van eltemetve, nem messze a magyar kápolnától jól látható helyen: aki járt már a grottákban, egészen biztosan elhaladt mellette.

Szeretnéd megnézni, hogy 725 év alatt milyenné vált a szentév? Csatlakozz egy római zarándoklatunkhoz! Gyönyörű élmény lesz!

Stenszky Cecília

Mint már az előző bekezdésben említettük, a 18. század végén megszüntették a norciai kolostort, így Szent Benedek szülővárosa mintegy két évszázadra bencés szerzetesek nélkül maradt.

Élt az ezredforduló táján Rómában egy fiatal amerikai szerzetes, Cassian Folsom, aki az egyik szentszéki hivatalban dolgozott. 1998 szeptemberében két másik társával alapított egy bencés közösséget az Aventinuson egy városi lakásban, amelyet rövidesen hivatalosan is elismert az egyház. Két évvel később pedig a spoletói érsek meghívta őket, hogy költözzenek Norciába, hogy újra éljenek bencések rendalapítójuk szülőhelyén.

A közösség elfogadta a meghívást, átköltöztek a római nyüzsgésből az csöndes umbriai tájba, és elkezdték gondját viselni a városka főterén álló Szent Benedek-bazilikának. A következő másfél évtizedben beilleszkedtek a városba, ráadásul a létszámuk is szépen gyarapodott, mígnem a 2016-os földrengés romba döntötte Umbria jelentős részét, így sok száz templomot, köztük a Szent Benedek-bazilikát is. Mivel úgy tűnt, hogy a leendő helyreállítás után ez lesz a város egyetlen temploma, ezért az érsek megkérte a bencéseket, hogy adják át a templomot az egyházmegyének. A bencések ebben Isten szándékát látták, így kiköltöztek a városon kívülre egy romokban álló hajdani kapucinus kolostorba. Rengeteg munkával és sok adománynak köszönhetően már szépen fel- és kiépítették a helyet, amelyet mi is megcsodálunk zarándoklatainkon.

A szerzetesközösség legújabb büszkesége, hogy nemrég hivatalosan is elnyerték az apátság rangot, ami azt jelenti, hogy létszámban és anyagiakban teljesen önfenntartók, az Úr gondoskodásán kívül nem szorulnak rá senkire.

Szoros értelemben véve nincs egységes bencés rend, hanem több különálló kongregáció van, amelyeket Szent Benedek regulája köt össze. Minden szerzetes a saját apátjának (regionális vezetőjének) tartozik feltétlen engedelmességgel.

Milyen is a bencés élet?

Zarándokutunk során betekintést nyerünk a szerzetesek hétköznapjaiba:

A benedeki életforma jellegzetessége, hogy a szerzetesek egész életükre egyetlen közösség – itt például a norciai apátság – mellett kötelezik el magukat. Ez a stabilitás, az állhatatosság fogadalma. Életük keretét a tiszta, egyszerű élet, liturgia (közösségben végzett imádság), a lectio divina (a Szentírás imádságos olvasása) és a munka ritmusa jelöli ki. A „Lege, ora et labora” ugyan csak a későbbi századokban vált a rend jelmondatává, ám híven tükrözi a fiatalokból álló közösség életmódját: „olvass, imádkozz és dolgozz!”

Egészen meglepődtünk, amikor megtudtuk, mit is jelent ez a gyakorlatban. A norciai bencések nemzetközi közösség: 20 fiatal férfi Európa és Észak-Amerika különböző vidékeiről, vagyis angolul legalább olyan jól elboldogulunk a körükben, mint olaszul. Külsejükben nagyon hasonlítanak: kopaszra borotválják a fejüket, és hosszú szakállat növesztenek, akárcsak Szent Benedek. Barna szerzetesi ruhát viselnek az egyszerűség jegyében; mindennapi munkájukat is ebben végzik. Meghatározott időközönként naponta 6-szor imádkoznak. Az első imára valamikor hajnal 3 környékén hívja a barátokat a kis harang, ami után már nem fekszenek vissza, indul a nap. A mi szemünkben az aszkézisük talán egyik legnehezebb része, hogy tavasztól őszig naponta mindössze egyszer esznek, míg a téli időszakban megengedett a napi kettő étkezés. Majdnem vegetáriánusok (évente háromszor esznek húst), és többnyire a saját maguk által megtermelt zöldséget, gyümölcsöt és tojást fogyasztják.

Egyetlen aprócska élvezeti cikket engednek meg maguknak, a nagy hagyományokra visszatekintő, saját főzésű bencés sört, amiből fent a kolostorban mi is vásárolhatunk (csak arra figyeljünk, hogy hazafelé a repülőgépen nem vihetjük fel a fedélzetre).

Nekünk magyaroknak egy kis plusz érdekesség, hogy a jelenlegi Norcia-i bencés apátsági épület 2016 utáni felújításához a magyar kormány is hozzájárult egy jelentősebb adománnyal, ezért a templom sekrestyéjében tiszteletből Szent István királyunk szobra is látható. A magyar látogatókat mindig szívesen fogadják.

Idén Szent Benedek életének e fontos helyszínét 4 napos Szent Rita –Szent Benedek zarádoklatunkon látogatjuk meg. A hosszú hétvége során Cascia és Roccaporena falujában Szent Rita életszemléletével, élettörténetével ismerkedhetünk meg, Nociában pedig betekintést nyerünk a bencés közösség autentikus hétköznapjaiba.

A következő zarándoklatunk: https://pannonpilgrim.hu/uti-celok/olaszorszag/norcia

Benedek 480 körül született a festői hegyek között fekvő Norciában (latinosan Nursiában), ikertestvérével, Skolasztikával együtt. Fiatalként léha életet élt, egyes feltevések szerint szent életű húga imájának köszönhető, hogy jó útra tért, és az 530-as években megalkotta Európa első szerzetesi reguláját. Sok időt töltött Rómában, ahol riasztotta az akkori egyház erkölcstelen, anyagias életvitele. Minden bizonnyal ez vezette arra, hogy a megtisztulás jegyében egy szigorú, aszketikus regulára alapozza saját és szerzetestársai életét. Életpéldája annyira hiteles volt, hogy sok fiatal férfi követte őt. Első monostorát a Monte Cassino hegyén építette, majd még életében több rendházat alapított. Az 540-es években (543-ban 547-ben) hunyt el természetes halállal.

Norciában, egykori szülőháza helyén csak évszázadokkal később, a 10. században épült meg a Szent Benedek bazilika és mellette a kolostor. Ez utóbbit a 18. század végén megszüntették, így Benedek szülővárosa mintegy két évszázadon át, egészen 2000-ig nélkülözte a bencések jelenlétét; ekkor költözött ide Rómából egy újonnan alapított szerzetesközösség. A 2016. októberi rendkívüli erősségű földrengés sajnos jelentősen megrongálta mind a bazilikát, mint az egykori kolostorépületet; a helyreállítási munkálatok sajnos még mindig tartanak, bár 2023 óta újra vannak szentmisék a templomban.

Szent Benedek életrajzát I. Gergely pápa Dialógus című művéből ismerjük, aki kortársa volt, és eszményi magasságba emelte, szinte legendás alakká tette őt. Az évszámokat illetően van némi bizonytalanság, de csodás képességei, legendás történetei annál részletesebben maradtak ránk. Az életrajz nem szűkölködik a szentnek tulajdonított csodás képességekben. Az életrajz szerint Benedek

• úrrá tudott lenni a természet törvényein,
• a jövőbe látott,
• anélkül is tudott bizonyos eseményekről, hogy jelen lett volna vagy más mesélt volna róluk,
• látta a Szentlelket és a természetfölöttit,
• olvasott mások gondolataiban, valamint
• felismerte a mérgezett italt.

Ez utóbbira nagy szüksége volt, ugyanis szerzetestársai kétszer is megkísérelték megmérgezni.

Szent Benedek-érem

A sátánnal folytatott ádáz harcának emlékét őrzi az érem, ami máig katolikus egyházunk egyik nagy tiszteletnek örvendő szentelménye. A feszület részeként is szokták használni, de önmagában, vagy medálként is hordják.

Az egyik oldala Benedeket ábrázolja egy kígyóméreggel teli pohárral, amely a legenda szerint szétrobbant a kezében, amikor meg akarta inni, illetve egy hollóval amely kikapta a kezéből a mérgezett kenyeret.

A betűk ördögűző imák rövidítései. A medál nem talizmán, de ha erős hittel imádkozunk, és kérjük Szent Benedek közbenjárását, megerősítést kapunk. A medállal ellátott kereszttel pedig a jó halál kegyelméért szoktak imádkozni.

Babinszki Réka, zarándoklatvezető

Szívesen megismerkednél Benedek szülővárosával és
mai követőivel, a norciai bencés szerzetesekkel?
Tarts velünk!

Az 1975-ös szentévben VI. Pál pápa által kinyitott és bezárt szent kaput II. János Pál pápa kinyitotta és bezárta az emberiség megváltásának szentévében 1983-84-ben.

Az Úr megtestesülésének nagy jubileumi évében, 2000-2001-ben, II. János Pál pápa kinyitotta és bezárta ezt a szent kaput.

Nagy idők előtt állunk: szentévet hirdetett meg a Ferenc pápa 2025-re a Spes non confundit című bullájával. Az egyházi év nem (Szent) Szilveszter éjszakáján kezdődik, hanem advent első vasárnapjával, így tulajdonképpen néhány hete már benne járunk a 2025-ös szentévben.

A jubileumi év kapcsán indítunk egy hitünket elmélyítő és ismeretterjesztő cikksorozatot a szentévről, a szentévekről. Ennek első részével kívánunk minden jelenlegi és leendő zarándokunknak, és minden jószándékú felebarátunknak áldott karácsonyt, és boldog, békés új évet, szentévet!

Zsidó hagyományok

Mózes harmadik könyvének, a Leviták könyvének 25. fejezete a forrása a zsidó hagyománynak, mely szerint minden 7. évben parlagon kell hagyni a földeket, s elengedni a rabszolgákat, ez a Smitá vagy szombatév. Előírás még, hogy minden 7×7. esztendőt követő – vagyis minden ötvenedik – évben jobel évet (jubileumot) tartsanak, vagyis minden egyéb tulajdon is kerüljön vissza az eredeti tulajdonoshoz: az Úrhoz. Vonatkozott ez elsősorban a földek és a rabszolgák, de még az adózás elengedésére is, amelyet olykor nem zsidó uralkodók is betartottak, többek között Nagy Sándor is.

Igaz ugyan, hogy ez a szokás vajmi kevés megvalósulást ért meg a gyakorlatban, kivéve egy Jeremiás könyvében előforduló esetet (Jer 34, 8-22), hiszen előfordult, hogy az ilyenkor elengedett rabszolgákat később újra rabláncra fűzték – a próféták ostorozása ellenére. 

VIII. Bonifác pápa

A katolikus egyház ezt a hagyományt csak egy bő évezreddel később fedezte fel újra, ezúttal már nem tárgyi tulajdonra, hanem a bűntől való megszabadulásra vonatkozóan. A középkor és a reneszánsz határának viharos történelmi eseményei közt próbált helytállni VIII. Bonifác, a katolikus egyház 193. pápája, több-kevesebb sikerrel. E korszakról és előzményeiről bőségesen olvashatunk Umberto Eco A rózsa neve című könyvében, amely kitűnően ábrázolja az egész korszak egyháztörténetét is.

VIII. Bonifác volt egyébként az, aki a pápai tiarára a második koronát helyeztette, és ő volt az első, aki lemondott pápát követett, ő alapította meg Róma első egyetemét, a (ma is működő) Sapienzát. Nagy jótette a művészetek kedvelőinek, hogy Giotto di Bondonét felfogadta a pápai udvarba, freskókat festeni, római és egyéb itáliai bazilikákba. Vitatott személyiség volt, nagy ellenlábasa volt a világ egyik legnagyobb költője, Dante Alighieri, aki az Isteni színjátékban a pokol egyik legmélyebb bugyrába, a szent dolgok kiárusítói közé írta bele. 

Az első szentév 1300-ban

1300. február 22-én hirdette meg VIII. Bonifác az első szentévet, az Antiquorum habet fide kezdetű pápai bullával, hogy a centenárium az egyetemes megbocsátás és kiengesztelődés esztendeje legyen. Szándékai szerint ezzel több célt is elérhetett: helyreállítja az elmúlt évszázadok viharaiban megtépázott pápai tekintélyt, valamint gyűjt némi tőkét a jövendő keresztes hadjáratokra, a beérkező zarándokok tömegének köszönhetően. Nem mellesleg, a szentév során Róma templomait és bazilikáit is felújították. Egy korabeli krónikás szerint mindegy 200 ezer zarándok lepte el Róma utcáit, különösen Szent Péter és Pál napján, 1300 június 29-én. (Ne feledjük, Róma lakossága ekkoriban nagyjából 50 ezer lélek lehetett, mint egy kisebb mai magyar megyeszékhelyé.)

Egy újabb oka is volt a szentév nagyszabású rendezvényének: a zarándoklatoknak szerettek volna ellenőrizhető kereteket adni. Abban a korban nem voltak ritkák a megkérdőjelezhető szándékú, eretnek jellegű csoportosulások, gondoljunk csak az önmagukat véresre ostorzó hívekre, a flagellánsokra.

A legelső szentévben még megkülönböztették a római és a messziről jött zarándokokat. A helybélieknek 30 ízben kellett ellátogatni Szent Péter és Pál apostol sírhelyéhez, a messziről jötteknek ellenben elég volt ezt 15-ször megtenni. [Mennyivel könnyebb ez manapság…]

A katolikus Egyházban tehát 700 éve indultak útjukra a szentévek, amelyeka z eredeti elképzelés szerint 100 évenként, ma már 25 évenként ismétlődnek.

Stenszky Cecília

Cascia

Casciában, a Szent Rita bazilika altemplomában a Boldog Simone Fidati nevéhez fűződő csoda ereklyéje mellett szoktuk tartani magyar nyelvű szentmiséinket.

1330-ban Siena közelében egy beteg földműveshez papot hívtak, hogy feladja a betegek kenetét és megáldoztassa. Mivel sietni kellett, az atya nem tette a paténára az átváltoztatott ostyát, hanem hanyagul breviáriuma lapjai közé csúsztatta. Az áldoztatás előtt döbbenten látta, hogy a szentostyán friss vérfoltok vannak, és összevérezte a könyv lapjait is. Az ijedt és bűnbánó pap azonnal az Ágoston-rendi kolostorba sietett a köztudottan szent életű, casciai származású Simone Fidatihoz, hogy tanácsot kérjen tőle. Simone Fidati feloldozta a hanyag papot, az átázott papírlapokat pedig elkérte tőle. Az egyik lapot azóta is szülőfalujában, Casciában őrzik. További érdekesség, hogy a papírlapokon lévő vérfoltban kis fantáziával felfedezhető egy emberi arc rajzolata:

A Szent Rita-bazilika altemplomában Boldog Simone Fidati ereklyéi mellett a fenti vércseppes papírlapok is megtekinthetők.

Az eucharisztikus csodákról részletes leírásokat és további képeket találunk a miracolieucaristici.org oldalon, amelyet az időközben szintén boldoggá avatott serdülő, Carlo Acutis szerkeszetett. Az ő bebalzsamozott testét az assisi Santa Maria Maggiore-székesegyházban őrzik, ahol szintén tiszteletünket szoktuk tenni zarándoklataink alkalmából.

A fenti képre kattintva bejárhatjuk a Szent Rita-bazilikát. A csoda emlékeit az altemplomban őrzik.

Írta: Babinszki Réka, zarándoklatvezető

* * *

Szívesen elzarándokolna Casciába? Tartson velünk!

A sorozat további részei:

• Eucharisztikus csodák az ókortól a 21. századig
• A bolsenai mise
• Oltáriszentség szerelmi bűbáj: a santarémi csoda

Bolsena

A Rómába vezető Via Francigena zarándokúton gyalogolva Bolsena városában is meg szoktunk aludni, melynek eucharisztikus csodája 1263-ra nyúlik vissza:

1263 nyarán egy Péter nevű prágai cseh pap kételkedni kezdett az oltáriszentségben, vagyis abban, hogy Jézus valóban jelen van az átváltoztatott ostyában és borban. Elzarándokolt tehát Rómába, hogy Péter sírjánál imádkozzék, és eloszlassa kételyeit: a római tartózkodás meg is nyugtatta, így hazafelé indult. A Via Cassia mentén haladva Bolsenában töltötte az éjszakát, ahol hitében ismét kételyei támadtak.

Másnap a Szent Krisztina-templomban a szent sírja felett mutatott be szentmisét. Amikor elmondta az átváltoztatás szavait, a szentelt ostyából vér kezdett szivárogni, ami végigfolyt a kezén, és néhány csepp az oltárra és az oltárterítőre hullott. Természetesen megijedt és zavarba jött, megpróbálta elrejteni az eseményt, gyorsan befejezte a szentmisét, a vérző ostyát a vászonból készült korporáléba csomagolta, és a sekrestyébe szaladt. Útközben néhány vércsepp a márványpadlóra és az oltárlépcsőre hullott.

A csoda emlékhelye a bal oldali épületben található

Először megpróbálta elrejteni a vért, ám végül félbeszakította a misét, és kérte, hogy vigyék át a szomszédos Orvieto városába, ahol IV. Orbán pápa székelt. A pápa megbízta az orvietói püspököt az eset kivizsgálásával, majd amikor a tények bizonyítást nyertek, utasítás adott, hogy az ostyát és a vérfoltos terítőt helyezzék el az orvietói székesegyházban, ahol mind a mai napig tárolják őket. A vérfoltos köveket máig is a bolsenai Szent Krisztina-bazilika kápolnájában őrzik. Ez a csoda indította arra IV. Orbán pápát, hogy megbízza Aquinói Szent Tamást, hogy alkossa meg Úrnapja ünnepének mise- és zsolozsmaszövegeit.

A bolsenai eucharisztikus csodát Raffaello is megörökítette a Vatikáni Palotában II. Gyula pápa lakosztályában (Raffaello stanzái):

Írta: Babinszki Réka, zarándoklatvezető

* * *

Szívesen venne részt egy gyalogos zarándoklaton Olaszországban a Via Francigenán? Tartson velünk!

A sorozat további részei:

• Eucharisztikus csodák az ókortól a 21. századig
• A hanyag sienai pap, avagy a casciai csoda
• Oltáriszentség szerelmi bűbáj: a santarémi csoda

Az átváltoztatott ostya nem csupán jelkép. Az utolsó vacsorán Jézus hatalmat adott, hogy a papok átváltoztassák a kenyeret és a bort az ő testévé és vérévé, amit mi hitük megerősítéseként, és viszontszeretetünk jeleként magunkhoz vehetünk. Az átváltoztatáskor Jézus leszáll a Mennyből, és fizikailag is közöttünk van minden egyes szentmise megünneplésekor. Velünk akar lenni, és szeretné, ha mi is átélnénk az együttlét örömét.

Természetesen minden egyéb imádság is fontos: A rózsafüzérben valódi erő és hatalom rejlik, a bűnbánat és az engesztelő imádság erkölcsi kötelességünk, szeretteinkért, halottainkért szeretetünk jeleként minden nap igyekszünk imádkozni. Hitünk középpontja azonban mégiscsak az élő Istennel való bensőséges kapcsolat kell, hogy legyen, ami a Jézussal való rendszeres egyesülésben, vagyis a szentáldozásban válik teljessé.

Az elmúlt évszázadok során több, mint 100 ún. eucharisztikus csoda történt szerte a világban. Ezek mind arra hívják fel figyelmünket, hogy Krisztus ma is köztünk él, és testével is jelen van az életünkben.

Csoda?

A csoda egy olyan jelenség, amelyet érzékelünk, ám természettudományosan nem tudunk megmagyarázni. Régebben sok olyan dolgot is csodának véltek, amelyre ma már van tudományos magyarázatunk, ám csodák ma is történnek. A legjellemzőbbek a csodás gyógyulások: valaki egy súlyos, esetleg gyógyíthatatlan vagy végzete, leletekkel dokumentált betegségből megmagyarázhatatlan módon felépül. Teológiai szempontból a csoda értelme, hogy az emberek figyelmét a transzcendensre, Istenre irányítsa, vagyis felébressze bennük a hitet.

Eucharisztikus?

A csodák egy fajtája, amikor az átváltoztatott szentostya, az oltáriszentség (görögül eucharistia) változik meg, általában véres, emberi szövetté, Krisztus tényleges testévé. Ez gyakran olyanokkal esik meg, akik kételkedni kezdtek az oltáriszentség valóságosságában: Isten így szeretné helyreállítani a hitüket.

A 2006-ban alig 15 évesen elhunyt Boldog Carlo Acutis azt tekintette életfeladatának, hogy felkutassa és mindenki számára elérhetővé tegye ezeknek a csodáknak a történetét. Az általa készített weboldal a miracolieucaristici.org máig megtalálható az interneten: 20 nyelven (köztük magyarul is) tartalmazza a csodák leírását, többek között magyarul is.

Az első

Az első csoda valamikor a 3–5. században Egyiptomban történt, Skete városában, a sivatagi atyákkal. Az ókeresztény időkben (is) voltak kételkedők, akik nehezen fogadták be azt a hitigazságot, hogy Krisztus teste ténylegesen jelen van a szentostyában. A kétkedő szerzetesnek felajánláskor látomásban megjelent egy kisgyermek, akit az égből alászálló angyal lándzsájával megsebesített. A kisded vére az oltáron lévő kehelybe folyt.

A legutóbbi

A legutolsó regisztrált csoda 2013 karácsonyán a lengyelországi Legnicában történt. December 25-én áldoztatás közben egy ostya véletlenül a földre esett. Az előírások szerint ilyenkor vízzel teli tartóba kell helyezni, és betenni a tabernákulumba, hogy ott feloldódjon. Két hét után az ostya még mindig nem oldódott fel, hanem vérhez hasonló, vörös foltok jelentek meg rajta:

Ezek után orvosszakértők vizsgálták meg, akiknek nem mondták meg, honnan származik a szövettani minta. Többlépcsős vizsgálat után az egyháztól független szakértők megerősítették, hogy a szövetminta szívizomból származik. A szakértők még azt is megállapították, hogy a szívizom tulajdonosa halála kínokkal teli volt, ilyenkor ugyanis másfajta vegyületek szabadulnak fel a szövetekben.

Ugyanilyen eredmények születtek korábban, az 1990-es években Buenos Airesben, ahol egy átvérzett ostyáról azt is megállapították, hogy a szív bal pitvarából származik az izomszövet, és fehérvérsejteket is tartalmazott, ami azért különös, mert a fehérvérsejtek a halál után 15 perccel lebomlanak, később már nem mutathatók ki. A Buenos Aires-i csodáról szóló orvostani jelentést, és az eucharisztikus csoda részletes magyarázatát 2006-ban adták át Jorge Bergoglio bíborosnak, a későbbi Ferenc pápának. A csodáról szóló részletes, magyar nyelvű leírás és illusztráció itt érhető el.

Zarándokútjaink során mi is találkozunk a korábbi eucharisztikus csodák ereklyéivel. Ezeket a következő részben ismertetjük. Izgalmas lesz a folytatás.

Babinszki Réka
zarándoklatvezető

A sorozat további részei:

• A bolsenai mise
• A hanyag sienai pap, avagy a casciai csoda
• Oltáriszentség szerelmi bűbáj: a santarémi csoda