S nem csak reménykedünk, hanem tervezünk is: elkezdtük „kiolvasztani” az eddig mélyhűtött Pannon Pilgrimet, intézzük az újraindulás adminisztrációs lépéseit, kicsit leporoljuk a honlapunkat, nézegetjük a légi- és busztársaságok lehetőségeit, több mint egy év után lassan felvesszük a kapcsolatot a távoli partnereinkkel.

Valamennyire tavaly nyáron is reménykedtünk, de oltás híján ott legfeljebb a jó időben lehetett bízni, most azonban úgy tűnik, elsősorban rajtunk múlik a sorsunk.

Készülünk, tervezünk, s aki szeretne velünk útra kelni, annak azt arra kérjük, hogy oltassa be magát. A részletekkel rövidesen jövünk!

• Ha (bárhonnan) hazatér, két hétig otthoni karanténban kell maradnia (vagy saját költségén kell elvégeztetnie két tesztet).
• Pár napja a Külgazdasági- és Külügyminisztérium a földkerekség összes országát „utazásra nem javasolt” kategóriába sorolta. Így kevesen vállalnák a külföldi utazást, és mi sem szívesen bonyolítanánk le azokat: nem szeretnénk, ha valaki a mi tevékenységünk következtében fertőződne meg a vírussal, azt behurcolná Magyarországra, esetleg betegséget okozna nála.
• Az utazási szabályok hetente (néha többször is) módosulnak, ami nem segíti a gondos tervezést.
• Részben a fentiek miatt nagy a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság a légitársaságoknál, ezért gyakran az utolsó pillanatban törölnek járatokat.

Mindezt figyelembe véve úgy döntöttünk, hogy az idei évre tervezett külföldi zarándoklatainkat töröljük, „csökkentett üzemmódra” váltunk, és néhány belföldi úttal vigasztalódunk. (Ez egyébként sem áll messze tőlünk, a Szent Erzsébet, illetve a Szent Jakab úton korábban is voltak gyalogos zarándoklataink.)

A zarándoklatok leírását nem töröljük a weboldalról, ám – mivel egyelőre nem tudjuk, mikor lesznek megtartva – jelentkezni nem lehet rájuk. Mindazonáltal böngésszék őket kedvükre, s ha valamelyikre kedvet vagy hívást éreznek, adják meg az e-mail címüket: amint valami biztosat tudunk, e-mailben értesítést küldünk.

Köszönjük a hűséges kitartásukat és irántunk tanúsított bizalmukat. Ez abban is megmutatkozik, hogy sokan a tavaszra tervezett zarándoklatok helyett elfogadták, hogy azokat ősszel pótoljuk, ha a koronavírus-helyzet lehetővé teszi az utazást, sőt egészen a legutóbbi napokig kaptunk jelentkezéseket a meghirdetett zarándoklatainkra.

Aki befizetett egy zarándokútra, az már kapott egy személyes üzenetet, amelyben a visszafizetésről is írtunk: a következő hetekben minden összeget visszautalunk. Aki ezt nem kérte – sokan vannak – azoknak ezúton is köszönjük a belénk és a helyzet javulásába vetett nagy bizalmat.

Hálás szívvel köszönjük a támogatásukat, és a rengeteg kedves, biztató szót a március óta tartó nehéz időszakban.

Bízunk benne, hogy jövőre újra útra kelhetünk – együtt. Addig mindenkinek Isten áldását és védelmét kívánjuk!

Baloldalt a két tanítvány benéz az üres sírba, majd a magdalai Mária felismeri Jézust, aki viszont arra kéri, hogy ne tartóztassa, mert dolga van.

A jobboldali falon a feltámadt Krisztus megtöri a kenyeret az emmauszi tanítványoknak, akik utána sietnek vissza Jeruzsálembe, hogy megvigyék a hírt: Jézus él.

A szemközti falon a tabernákulum fölött a Paradicsom látható középen a feltámadt Krisztust jelképező báránnyal, körülött pedig megannyi szenttel, akik közül sokat fel is ismerhetünk (Assisi Szent Ferenc, Szent Klára, II. János Pál pápa, Árpád-házi Szent Erzsébet, Kalkuttai Szent Teréz anya és még sokan mások).

Velük kívánunk áldott húsvétot!

Aztán megjelent a járvány, amellyel kapcsolatban (amint az az előző bejegyzésben is látszik) eleinte derűlátók voltunk. Most már kevésbé…

Az Európai Bizottság egy múlt heti jelentése szerint az utazási irodák forgalma 86%-kal csökkent: ezt mi is érzékeljük (sőt, megszenvedjük), ahogy az összes utazási iroda Magyarországon és szerte Európában (sőt szerte a világban).

A fent említett szép valóság néhány hét alatt szertefoszlott, s a virágzás helyébe a túlélésért való munka és a kivárás lépett. Sok mindenünk elveszett – azonban ennél fontosabb, hogy mink van?

Van egyrészt reményünk, hogy a járvány nem tart örökké, s talán ősszel újra útnak indulhatunk. Vagyunk mi egymásnak, négy egymást becsülő és szerető munkatárs, van a fejünkben sok tudás és tapasztalat, és van sok partnerünk Európa-szerte, akikkel számíthatunk egymásra.

És vannak Önök, minket már ismerő és még nem ismerő zarándokok, akiktől sok biztató szót, megértést, szép visszajelzést és megerősítést kapunk a zarándoklatokon, és sokszor utánuk is személyesen, telefonon, a Facebookon vagy éppen e-mailen. Köszönjük!

Gyakran emlegetjük egymásnak a heti megbeszéléseinken, hogy Isten szeret minket, hiszen nagyon sok széppel elhalmozott az elmúlt években. Úgy tűnik, most – sokakkal együtt – próbára tétetünk. Igyekszünk, hogy kiálljuk, s minél előbb újra útnak indulhassunk a fatimai vagy a lourdes-i Szűzanya felé, az így húsvét táján különösen sokat emlegetett Szentföldre, Pio atyához Dél-Olaszországba, vagy éppen gyalogosan a toszkán dombokon át Szent Péter sírjához, Rómába.

Hálát adni…

Az útonállók is kevésbé leselkednek ránk, és (nem utolsósorban) nem kell annyi ideig abbahagynunk a megélhetést adó munkánkat. De ha csökkentek is a fizikai veszélyek és fáradalmak, az a lelki élmény, amire vágyik az ember, ugyanúgy elérhető, mint régen – és ugyanúgy Isten kegyelme által.

Nemrég egy Pannon Pilgrim által szervezett zarándokúton voltam San Giovanni Rotondóban, mégpedig repülővel. Eddigi zarándokútjaimban több volt a gyaloglás és a (szándékos vagy véletlen) böjt, illetve valami válsághelyzet mindig akadt, mert azt azért nehezen lehet megúszni, hogy minden úgy menjen, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Viszont egy zarándoklaton általában nyitottá is válik az ember arra, hogy a váratlan helyzeteket kellő lazasággal és nyugodtsággal vehesse.

Ez az út több aspektusában is különbözött a korábbiaktól. Elsősorban: vezető voltam. Másodsorban: volt velünk egy atya, így a lelki tartalomért nem én voltam a felelős, annál inkább azért, hogy hogy érzik magukat a zarándokaink. Ebbe a figyelmesség, a meghallgatás és az empátia jóval nagyobb mértékben beletartozott, mint ha csak magamban lettem volna. Harmadrészt: idegenekkel voltam együtt – akik a harmadik nap végére már nem voltak idegenek. Ez nem meglepő: ahol olyan mélységű élmények érik az embert, mint egy zarándoklaton, ott bármilyen ismeretlenből ismerős válik.

De milyen élményre is számíthat valaki, aki zarándoklatra indul San Giovanni Rotondóba, Pio atyának, a 20. század misztikus szentjének egykori lakhelyére? Egyáltalán, mi hajt valakit, hogy időt, energiát, kényelmet és pénzt nem kímélve egy zarándokhelyre menjen?

1. Zarándoknak lenni nem egyszerű turistáskodás, hanem sajátos életérzés.

A középkorban a zarándok szent ember volt; valaki, aki nem csupán a maga nevében indul útnak, hanem a szívében hordoz másokat is; szent helyre megy, mert ott az ég közelebb van egy kicsit a földhöz.

Ismerjük a genius loci, a hely szelleme fogalmát, amelyet egy ott élő ember vagy emberek hoztak létre, s ez a nehezen megfogható kisugárzás akár évszázadokkal vagy évezredekkel később is érezhető lehet ott.

2. Egyetlen ember képes milliókra hatni. Pio atya nemcsak azért misztikus és szent, mert materiális szempontból felfoghatatlan csodák vették körül (Jézus sebei megjelentek a testén, a látomásai, a bilokációi, a csodálatos gyógyulások), hanem azért is, mert emberileg még arra is nagy hatást tett, aki egyébként nem nézte jó szemmel. Szent ember. Nos, az ő hívószavára mentünk mi San Giovanni Rotondóba, ahol ötven évet töltött, de nemcsak mi, hanem több ezer más zarándok is a világ minden tájáról.

Biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki ott jelen volt, találkozott is vele.

A mi kis zarándokcsoportunkból mindenki hordozott a szívében valami kérést vagy szívének kedves embert, és lenyűgöző volt látni, ahogy az út során arcokra bomlik a társaság, s mindenki szemében megjelent az a fény, ami jelzi, hogy valamilyen módon meghallgattattak az imádságai.

3. A hegyek nem véletlenül különleges helyek. Monte Sant’ Angelóban éppen Szent Mihály napján voltunk; ide küldte Pio atya azokat, akik imádságért fordultak hozzá, hogy kérjék előbb az arkangyal oltalmát. Szeptember 29-én azonban nem volt lehetőségünk csöndes magányban merengeni a hegyen Isten nagyságán, mert olyan sok ember volt ott, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni. Nos, Istennek semmi sem lehetetlen. A barlangszentélyű bazilika bejárata fölött – amely a világ minden bizonnyal egyetlen olyan keresztény szentélye, amelyet nem püspök, hanem maga Szent Mihály arkangyal szentelt föl – a következő felírás olvasható: Terribilis est locus iste hic domus dei est et porta coeli. Rettenetes ez a hely: Istennek a háza és az egek kapuja. Ez még a sokszázezres tömegben is érzékelhető volt.

4. Az élethez hozzátartozik a váratlan, a zavarba ejtő, a keretekből kilógó. Az is, hogy egyszerre túl sok ember van körülöttünk. Az is, hogy ha váratlanul egyedül találjuk magunkat. Az is, hogy hibázunk. Mindannyiunknak lehetőségünk van találkozni Istennel életünk során, és leginkább pont az ilyen alkalmakkor. Hogy ez miért rettenetes? Zeusz a görög monda szerint egyszer jelent csak meg teljes valójában az egyik szerelmének, és az nem élte túl. Ha már a görögök mitológiája ilyen érzékletesen leírja a numinózussal, istenivel való találkozást, talán nem túlzás azt állítani, hogy a terribilis kifejezés helyénvaló. És aki úgy tér meg egy szent helyről, hogy legalább egyetlen perc volt abból a pár napból vagy hétből, amikor átérezte a saját parányiságát, akkor a rettenetes azt jelöli, hogy hagytuk magunkat megérintődni és átváltoztatni, s ez a rettenet az elkerülhetetlen változás fájdalmas, átalakító erejét jelenti.

Egy születést. Megújulást. Egy új szakaszt akár az életünkben, akár a gondolkodásunkban, akár a lelkünkben.

5. Szüntelenül egyensúlyozunk a munka és a megpihenés között, és ez rendben van így. Beszív, kifúj. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy a lelki gyakorlatok ahhoz hasonlítanak, amikor az ember sokáig van a víz alatt – a hétköznapok taposómalmában –, és ahhoz, hogy tovább tudja csinálni, időnként föl kell merülni a felszínre levegőt venni. Akkor meglátjuk azt is, hogy merre haladunk, és azt is, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk – és kinek az erejével. Egy zarándokút ilyen lehetőség.

Az ember, aki visszatér, valamilyen szempontból már nem ugyanaz, mint aki elindult.

És ekkor jöhet a következő nagy kihívás: a mindennapokba beépíteni a kapott ajándékokat: a levegőt felhasználni, és úszni tovább.

Stenszky Cecília
eredetileg megjelent: kepmas.hu, 2019. november 29.

Zarándokház Rómában

Számunkra István király most azért is érdekes, mert a zarándoklatok terén is maradandót alkotott: 1026-ban zarándokházat alapított Rómában, Bizáncban (ma Isztambul), Ravennában és Jeruzsálemben, kifejezetten magyar zarándokok számára.

A római zarándokház egy régebbi templom, a Magyarok Szent István-temploma, más néven Kis Szent István-templom (Santo Stefano degli Ungheresi avagy Santo Stefano Minore) mellett épület, amelyet II. Szilveszter pápa adományozott a magyar királynak (aki egyébként a koronát is küldte). A templom rendkívül jó helyen volt, közvetlenül a Szent Péter-bazilika mellett – és később ez is lett a veszte.

István király helyreállította és kibővítette a régi épületet. Káptalant (imára és találkozásokra szolgáló helyiség) alapított 12 kanonoknak, valamint egy zarándokszállást a magyar utazóknak. A „magyar intézmények”, ahogy annak idején hívták őket, fontos szerepet játszottak a középkori Magyar Királyság és a Szentszék közötti intenzív diplomáciai kapcsolatok ápolásában is. A ház egyfajta tanulmányi központként is szolgált a következő évszázadokban Rómában élő magyar papok és más értelmiségiek számára.

A káptalanház és a zarándokszállás körül mezőgazdasági melléképületek, magtárak, raktárak, malmok épültek, az egész épületegyüttest pedig fal vette körül.

A „magyar intézményeket” a város körüli jelentős mezőgazdasági területek bevételeiből tartották fenn, amelyeket szintén a pápa adományozott a magyar királynak, és amelyek évszázadokig az akkori magyar állam birtokában maradtak.

A zarándokszállás a középkorban

István királyt 1083-ban avatták szentté, és ekkor neki szentelték az addig a Vértanú Szent Istvánnak szentelt Kis Szent István-templomot. Később egy latin feliratot is elhelyeztek a homlokzatán: „ECC[LESI]A HOSPITALIS S. STEPHANI REGIS HVNGARORVM”, vagyis „Szent Istvánnak, a magyarok királyának temploma”. Az épületet I. Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) magyar király és egyben német-római császár restauráltatta, és később a pálosok, az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend kapta meg, hogy működtessék és gondozzák.

A vég

Az 1500-as években lebontották a régi Szent Péter-bazilikát: ekkor készült el a ma is látható hatalmas templom. A magyar káptalanházat és a melléképületeket ekkor bontották le, hogy helyet adjanak az épülő bazilikának.

Két évszázaddal később, 1776-ban VI. Piusz pápa új sekrestyét építtetett a Szent Péter-bazilikához, és ezért a Santo Stefano degli Ungheresi-templomot is kisajátította. Kártalanításként 7500 scudót fizetett a ma is működő Collegium Germanicum et Hungaricumnak. A magyarok ezzel hivatalosan elveszítették római templomukat, ám Caelius-dombon álló (Vértanú Szent Istvánnak szentelt) Santo Stefano Rotondo-templomban a pápa építtetett egy Szent István királynak szentelt kápolnát (kis kép), így azóta az a római magyarok temploma. A templom Róma egyik legrégebbije, és számos híres magyar megemlékezett róla, itt van eltemetve Lászai János gyulafehérvári érsek, és ez volt Mindszenty József bíboros római címtemploma 1946-tól haláláig, 1975-ig. A lebontott templomból 7 római kori oszlop maradt meg, amelyek ma is láthatók a templom helyén épült sekrestyében.

Magyar zarándokház Rómban napjainkban

1776 óta majdnem pontosan két évszázad telt el. A ’60-ss években, amikor Magyarországon még „virágzott” a szocializmus, a magyar emigráció néhány jeles személyisége felépítette a ma is működő új Szent István Házat. Az intézményt magyar apácák vezetik, ők tartják karban a gyönyörű kertet is, és ugyan nem a város központjában van, ám továbbra is kedvelt szállása az Örök Városba érkező magyar zarándokoknak és turistáknak: cssroma.katolikus.hu

A Pannon Pilgrim zarándokaival is.

2018 novemberében San Giovanni Rotondóba zarándokoltunk. Több szentmisén is részt vettünk és sokat imádkoztunk Pio atya kegyhelyénél. Utána jónéhány köszönő e-mailt kaptunk; álljon itt közülük kettő, természetesen szerkesztve:

Feladó: B. Katalin <…@gmail.com>
Dátum: 2018. november 20. 9:16

Kedves Gábor!

Szeretném megosztani Veled Pio atyához kötődő kapcsolatomat. Jó volt hallani a történeteket amelyeket felolvastál. Pio atya a mai napig csodákat tesz. Én nem is tudtam róla, hogy még velem is megtörténhet.

Klára nővér, akivel együtt voltam elmesélte, hogy fiatalként haldoklott, szívrendellenességgel született. Pio atya megjelent neki személyesen és megmentette.

Köszönöm, hogy elolvasod a tanúságtételemet. Azóta is történt csoda, amit nem írtam meg.

Álmomban ígéretet kaptam, hogy hamarosan férjhez fogok menni. Sokat imádkoztam hűséges társért, de nem igazán jött össze. Le is mondtam róla. Pio atya azt mondta: „harmadszor is vissza fogsz jönni hozzám a társaddal együtt”. Hittem is nem is. Tavaly volt az esküvőnk. A férjem nem tudott velem jönni, mert anyósom nagyon beteg, de el fogom küldeni hálát adni, és örülnék ha Veletek menne.

Ha jónak látod fel is olvashatod a következő zarándoklaton.

Isten áldjon! Köszönöm, hogy Veletek lehettem.

Kati

Feladó: K. Ágners <…@gmail.com>
Dátum: november 20. 11:54

Kedves Gábor!

[…]

Én Monte Sant’Angelóból hoztam haza kicsi köveket… Azt éreztem ebből szép ajándék lehet majd karácsonyra a Pió atyának írható levélpapírral együtt… A Karácsony csendjében megírni, az Úr elé tenni kinek-kinek, hogy mi az, amiből gyógyulást kér…

A hétvégén kiderült, hogy valaki nagyon hirtelen kapott egy nagyon rossz diagnózist, azonnali műtéti fenyegetéssel… Fogtam hát egy kis követ, és elmentem a családhoz. Meséltem mindarról, amit megéltem, amit a kis kő jelenthet: bizalmat, Istenre hagyatkozást, elengedést… Az Édesapa szorongása oldódni látszott. Tegnap reggel bekerült a kórházba, ahol kiderült, hogy nem rosszindulatú, és azonnal műtétre nincs szükség…

[…]

Íme a történet vége: az édesapának múlt héten volt egy MR vizsgálata, hogy kiderüljön, hogy a – nem rosszindulatú – daganat hogyan helyezkedik el, kell-e, lehet-e, műteni. Ma találkoztam vele. Kérdeztem, mi az eredmény, mit tudott meg az MR vizsgálatból, kell-e műteni… Mosolygott, és azt mondta, nem, nincs daganata…

Ez egy mai, élő csoda…

Ági

Zircről – a Bakony fővárosából – Esztergom/Budapest felé elindulva hamarosan meg is érkezünk az Ördög-árok bejáratához, ami a Mária út Magyarországi szakaszának legvadregényesebb helye. Mint neve is mutatja, hogy valami különleges dologgal állunk szembe. Ördögök ugyan nem laknak az árokban vagy a szurdokvölgy szélén kialakult mintegy 50 sziklaüregben, ám a nevet adó nép így gondolhatta, hiszen a völgy olyan megközelíthetetlennek, olyan végigjárhatatlannak tűnt. És még a Bakonyban is – ahol azért van még néhány szurdokvölgy – különlegesnek, ördögi teremtésnek látszott.

De mi is ez valójában? Egy tektonikus úton (földmozgások következtében kialakult) völgy, amelyet az időszakos vízfolyás tovább mélyített, és a végén még – biztos, ami biztos – egy pár földrengés is legurított néhány óriási sziklát az aljára.

A völgy bejáratától kezdve egy ideig még rendes ösvényen gyalogolhatunk, majd lassan szűkülni kezd a szurdok. Többször kell a patakmedren átkelni, ami azonban általában nem okoz nehézséget: bőségesen állnak rendelkezésre kisebb kövek (macskakövek), amelyeken lépkedve könnyedén átkelhetünk a patakon (főleg ha esetleg nincs is víz a mederben, ami azért elég gyakran előfordul).

Az ösvény aztán kezd nehezebbé válni: be-benövik az ágak, vagy éppen a völgy oldalára kell kissé felkapaszkodnunk meredek ösvényen. Maga az út is gyakran helyet változtat, ugyanis az egyes áradások évente-kétévente elmossák a már kitaposott ösvényt.

Két igazán nehéz rész van az árokban: először egy nagyobb szikláról kell minden segédeszköz nélkül lemászni (társaink segíthetnek, ők nem számítanak segédeszköznek), majd jön az Ördög-gát, más néven Gizella-átjáró. Itt a völgy útját egy ház nagyságú szikla állja el, amelyre elsőnek felmászni majd lemászni kell – mintegy 6 méteres magasságból. Itt azonban a sziklába rögzített láncok és kötelek, valamint létrák segítenek az ereszkedésben. Pont úgy, mint az Alpok vagy a Kárpátok nehezebb útszakaszain, az úgynevezett via ferratákon („vasalt utak”).

Nem mondhatni, hogy annyira egyszerű lenne itt végigmenni, de azért nem is lehetetlen. A fiamnak például egészen jól ment:

És még egy bizonyíték, hogy megcsinálható: én először 15 éves koromban jártam itt ráadásul a kutyámmal, aki egy rövid lábú tacskó volt és így képtelen arra, hogy lemásszon. Megfogtam hát az egyik kezemben, és a másik kezemmel kapaszkodva ügyesen leereszkedtem a létrán.

Az Ördög-gát megmászását a kevésbé bátrak egy rövid kitérővel elkerülhetik anélkül, hogy bármilyen látványról le kellene mondaniuk. Ugyanis a lépcsős kerülőút pont az Ördög-gát előtt ágazik el és nem sokkal utána vissza is tér a völgybe. Hazánk páratlan természeti látványossága így felülről és alulról is megtekinthető a vízeséssel együtt: itt ugyanis egy 3 méteres vízesés is található, amely leginkább esős időben vagy hóolvadás után látványos. Mindamellett ne kívánjunk nagyon csapadékos időt, mert azzal a völgy végigjárását nehezítjük.

Persze ha már ilyen sziklás a völgy találhatunk benne másik vízesést is: egy nagyobbat, és számtalan kis csobogót.

Bár egy nehezebb szakasz ez az Ördög-árok, mindenki, aki csak bír, menjen végig rajta, mert a sziklák, a vízesések látványa és a csobogó patak hangja megéri a fáradságot. És akkor még az átélt kalandról nem is beszéltünk!

S mit rejt a hely zarándokszempontból: a spiritualitásra fogékony ember ilyen helyeken járva egykönnyen rácsodálkozik az Alkotó avagy Teremtő zsenialitására…

Hernády Attila

Szidónia: Milyen indíttatásból vágtál neki az Útnak?

Fülei Edit: Elsősorban próbatétel, képes vagyok e ekkora utat megtenni. Szerettem volna kiszakadni a rohanó hétköznapokból, egyedül lenni, egy rövid időre magam mögött hagyni a problémákat és csak magammal, saját érzéseim foglalkozni, elmélyedni a gondolataimban.

Kovács Ágnes: Mivel a Spanyol El Caminót is meg szeretném majd csinálni, mindenképpen egy próbát szerettem volna tenni előtte. Bírom-e a korom miatt.

Szidónia: Volt-e előtte, ami vagy aki visszatartott, félelmet keltett benned az Úttal kapcsolatban?

Ágnes: Volt. Nem volt olyan ember, aki jött volna velem. Vidéki lakosként bátortalan voltam. És amikor megláttam a lehetőséget a Pannon Pilgrimmel, mégis belevágtam.

Edit: Mindenki támogatott, bár volt a családban olyan, aki nem értette miért akarok ennyit gyalogolni, mi ennek a lelki háttere! Alapvetően számomra szó szerint ajándék volt ez az út, mivel az anyagi részét három nagybátyám finanszírozta, illetve édesanyám.

Szidónia: A szervezéssel kapcsolatban van-e valamilyen észrevételed?

Edit: Tökéletes volt a szervezés, maximális volt Balázs odaadása!

Ágnes: Minden tökéletes volt, kicsit drágállom.

Szidónia: Használtad-e az elkészített lelki gondolatébresztő füzetet?

Edit: Ha jutott még rá erő/idő, használtam! Nagyon jó ötletnek tartom, szerettem elolvasgatni az aznapi gondolatokat! Pozitív löketet adott az út során!

Ágnes: Csak az elején használtam, utána már túl fáradt voltam hozzá. Nem minden este olvastam bele, a vacsora, a mosás elvette az időt.

Szidónia: Mi volt a legszebb dolog a 11 nap alatt számodra?

Ágnes: Mindenképpen Magyarország szépsége. Végig.

Edit: Rengeteg élménnyel gazdagodtam! Nem is tudom melyik a legszebb! Talán volt egy gyönyörű pillanat, amikor ott álltam a búzamező mellett, szemet gyönyörködtető volt a táj, sütött a nap, közeledtünk Mocsa felé és elhittem, hogy tényleg ott vagyok! Éreztem, hogy a csend nem üres…

Szidónia: Mi volt a legnehezebb dolog számodra az Út során?

Edit: Nem volt ilyen! Előfordult, hogy fájt a lábam, elő jöttek vízhólyagok, de ez hozzá tartozik egy ilyen úthoz! Olyankor mindig arra gondoltam, miért csinálom!

Ágnes: A 30 km-es szakaszok és a meleg.

Szidónia: Melyik volt a legfárasztóbb szakasz számodra?

Edit: A 2. nap, Zsámbék előtti szakasz a napraforgók között! Úgy éreztem, sosem érünk oda!

Ágnes: Ászár–Pannonhalma.

Szidónia: Volt olyan nap, amit nagyon lazának, majdnem fölöslegesnek tartottál?

Ágnes: Nem volt, kellett laza nap is (Győr).

Edit: Nekem nem volt ilyen! Bár a Győrbe való megérkezés számomra sokkoló volt, azt a szakaszt szívesen kihagytam volna!

Szidónia: Elérted-e a célod az úttal?

Edit: Abszolút! Teljesen feltöltődtem minden szempontból! Mindenki, akivel találkozom, észreveszi rajtam a változást! Sikerült magamban tisztázni a bennem rejlő kérdéseket, választ kaptam az elmúlt évek történéseire és tudom mi az amire szükségem van, és mi az amit ki kell iktatnom az életemből.

Ágnes: Elértem, nagyon jó megtapasztalás volt, mit vittem feleslegesen és mit kellett volna inkább vinnem.

Szidónia: Tervezed-e a további zarándoklatok megtételét itthon vagy külföldön?

Ágnes: Tervezem, de még nincs konkrét.

Edit: Feltétlenül! Alig várom, hogy újra elinduljak!

Szidónia: Bármilyen egyéb észrevétel, tanács, meglátás?

Ágnes: Én mindennel elégedett voltam.

Edit: Lehet, hogy egyszerűbb szállásokkal lehetne a költségeken csökkenteni. De egyébként szuper helyeken aludtunk, imádtam Tatán a tóra néző erkélyt, és Pannonhalmán az apátságra néző teraszunkat! Még egyszer mindent köszönök! Azt hiszem, ezt nem tudom elégszer elmondani!

Ugyanis Szent István király jobb keze csak 1971 óta van budapesti Szent István Bazilika (jelenlegi) Szent Jobb kápolnájában, ezt megelőzően ugyanis – az ’50-es évek elejétől – a plébánia egyik szobájában őrizték.

De hol volt a háború előtt? A Budai Várban, a fent megjelölt helyen.

Ebben a – jelenleg – balatonalmádi kápolnában, ami – akkor még – a Budai Várpalotában állt, mint a Zsigmond kápolna egyik fülkéje. Ez a Zsigmond kápolna a várban ma is látható Mátyás kútja szoborkompozíció mögött állt, és a II. Világháborúban a vár bombázásakor súlyosan megsérült. (A Szent Jobbot ekkorra már Ausztriába „menekítették”.)

A Szent Jobb őrzésére szolgáló kápolnafülke azonban csodálatos módon (viszonylag) épségben maradt.

A háború után még sokáig meghatározta Budapest látképét a romos vár, hiszen sokáig senki sem törődött annak helyreállításával, és a romok alatt rejtőző Szent Jobb-fülkével.

Mígnem az ’50-es években – a legsötétebb kommunizmus idején – Balatonalmádi akkor plébánosa, dr. Pintér Sándor, tudomást szerzett róla, hogy milyen kincs rejtőzik a budai vár romjai alatt, és sikerült az egész kápolnafülkét megszereznie. Az építményt darabokra szedték – már amit kellett, mert nem esett szét a bombázástól – és teherautókon Balatonalmádiba vitték. Így kerültek ide a fülke kövei, annak jelentős műalkotásaival a kápolnafülke boltozati mozaikja, az oltár, a fülke kovácsoltvas kapuja és annak márvány kerete.

A képen látható templom mellett az idehozott anyagokból hamarosan fel is építették újra a Szent Jobb kápolnát.

És, hogy teljes legyen a kép 2000. május 13-án egy napra maga a Szent Jobb is visszatért régi őrzési helyére. Ezt követően a kézereklyét ugyan visszavitték Budapestre, azonban 2001-től egy Szent Jobbról levált töredéket őriz a kápolna. Miután pedig 2007-ben Boldog Gizella és Szent Imre egy-egy ereklyéje is megérkezett Balatonalmádiba, a kápolnában – az egész világon egyedülállóan – egy helyen láthatók a Magyar Szent Család mindhárom tagjának ereklyéi.

Ha velünk tart a Balaton-felvidéki zarándoklatunkon, ön is megcsodálhatja ezt, ugyanis ez lesz a zarándoklatunk kiindulópontja.